Lexi & Magazine

Mi is babázunk / Babyshower

Nem tartottam meg a Down-kóros babámat

Első kislányom Lilla két és fél éves lesz, koraszülött volt. Az orvosok nem tudták megindokolni a korai szülést, valószínűleg valamilyen vírus következtében másfél hónappal korábban érkezett másfél kilósan. Azóta egészséges, nemcsak hogy behozta lemaradását, hanem nagyon sok területen túlszárnyalja a korosztályát. Úgy döntöttem, ha már Lillám születésének történetét megírtam magamnak, az elvesztett babámnak is jár ennyi...

Másfél év elteltével úgy gondoltuk, jöjjön a testvérke, mindenképpen szeretnénk, ha lenne. 4 hónap elteltével pozitív lett a teszt. Nagyon boldogok voltunk, habár volt egy kis rossz érzésem, mert Lilla születése nem túl jó emléket hagyott bennem. Ennek ellenére úgy voltunk vele, hogy koraszülés még egyszer nem fordulhat elő, az orvos is ezzel biztatott. Minden rendben volt a vizsgálatokon, többet is elvégeztettünk, hogy biztosak legyünk, nem lesz baj.

Mindennek ellenére a 18. heti ultrahangon ért minket a sokk, hogy a babán Down-kóros jelek mutatkoznak. Ezután jött a magzatvízvétel, és a várakozással töltött hetek borzalmai. A bizonytalannál nincs rosszabb, habár én már nem számítottam jóra, éreztem, hogy baj van. A 21. héten bebizonyosodott a Down-kór, és mindent mérlegelve úgy döntöttünk, megszakítjuk a terhességet. Meg kellett szülnöm a babát. Ez maga volt a pokol, kétnapos szülés, a természet megerőszakolása, mert a test nem akar még szülni, a baba pedig nem akar megszületni.

Lassan egy hónapja vagyunk túl rajta, és habár két napig azt mondtam, nem akarok még egy terhességet, a harmadik napon már másképp láttam a dolgot. Azóta az éltet, hogy leteljen a 6 hónap várakozás, hogy újból próbálkozhassunk a teherbe eséssel. A trauma feldolgozásához külső segítséget is igénybe vettem, muszáj volt, mert voltak napok, amikor magamtól is féltem, olyan mélyponton voltam. De gondolnom kell arra, hogy van egy kislányom, akit fel kell nevelnem. Ő egyébként szintén megsínylette az utóbbi hónapokat, megváltozott a viselkedése, és habár eddig is ragaszkodó volt, most valósággal imád minket, a szüleit.

Sajnos van ilyen. Van, hogy többször is lesújt a sors ugyanazokra, nincs erre magyarázat. Már nem hibáztatom magam butaságokkal, próbálok nem bizonytalankodni a döntésünkben. Feldolgozzuk a gyászt lassan, de nem felejtjük el. A várt születésnapján egy fát is ültetünk majd, így mindig ott lesz nekünk valami Roziból (mert ez lett volna a kislány neve). Túl kell élni, tovább kell menni, és egyszer talán majd kiderül, mi volt az ok, amiért nekünk ezt is át kellett élnünk.

Lengyel Szilvia

A kép forrása: www.parentdish.co.uk

Rettegsz a légzésfigyelő hangjától? Elvesztetted kisbabádat? Meg tudtad bárkivel beszélni érzéseidet? A Lexi oldala olyan szerzőket, kismamákat vár, akik szeretnének segíteni másoknak írásaikkal, gondolataikkal. Jelentkezz most és legyél te Baba rovatunk írója! Jelentkezz a szabados.melinda@lexi.hu-n egy próbaírással!

Címkék:        

Hozzászólások