Lexi & Magazine

Mi is babázunk / Babyshower

Családban marad

Szép nyári délelőtt volt. Tipikus Városligetben sétálós, kacsaetetős, gyerekkel játszóterezős.

Vasárnap, nyugalom, napfény. Családi csúszda, homokozó – nem kevesen tesznek hasonlóképpen. Sokan voltunk anyukák, apukák, gyerekek – és egy kisfiú, megállapíthatatlan típusú felmenőjével. Ezt ekkor még nem is figyeltük, csak amikor meghallottuk a kiabálást:

„Gyere ide azonnal, nem szabad elrohanni, sose szabad elfutni!” Mindezt olyan elementáris hangerővel, hogy a kacsák is felkaphatták csőrüket.

A gyerek a játszótérről elindult a tó felé. Nem ért még a környékére se, mindössze néhány méterre a rá vigyázótól. Pár lépés után visszahúzhatta volna üvöltés nélkül, mintha mi sem történt volna.

Azonban a nagymama-anyuka pánikba esett, a kisfiú után ugrott, és visszacipelte az idézett szavakkal. Itt sem állt meg a dolog, nem csillapodott. A szavak egyre csúnyábbak és még hangosabbak lettek, a visszacipelés már rángatásig fajult. A szemtanúk sajnálták a kisfiút, és egymás tekintetét keresték.

Ekkor az „anyuka” leült egy padra, térdére fektette a gyereket, és istentelenül elfenekelte. Itt már felkapták a fejüket a bámészkodók, mi lesz ennek a vége, lehet itt valamit csinálni?

A felnőtt a nevelés befejeztével elengedte a gyereket, reménykedve gondoltuk, hogy vége a jelenetnek. Pedig akkor kezdődött csak igazán az ordibálás. Ugyanazok a mondatok torkaszakadtából, vég nélkül: „Sose szabad elmenned! Hogy számolok így el veled? Nem mehetsz el, nem mehetsz el!” Végtelen verkli. Nem leírható a hangerő, a fél Városliget ezt figyelte szörnyülködve.

Már nem az volt a fontos, hogy megzavart bennünket, hanem hogy az asszony láthatóan beteg. Mi történhet otthon a falak között, kinek kéne szólni, és ki fog egyáltalán?

Senki. Káráltunk csak, forgattuk a szemünket, sajnálkoztunk. Még a levegőben sem maradt kérdés, csupán saját rossz lelkiismeretünk. A páros lassan eltávolodott, pontosabban elvonszolta a nagy a kicsit – félig a földön húzva azt.

Lassan mindenki visszatért a saját családjához, megint mosolygott a gyerekére. Vége. Történt egyáltalán valami? Talán csak a lelkünkben. Nem csináltunk semmit, nem jutott eszünkbe semmi. Ezt ma egy szülő megteheti. Nem is az elpáholást, mint inkább a lelki terrort, amit ez a gyerek nap mint nap átélhet, órákig tartó ordítást egy beteg „szülőtől”. Nem a mi dolgunk. Majd a védőnő, az óvó néni vagy akárki – csak nem mi – szól valakinek, aki aztán...

Így vagyunk mi, segítőkész fotelforradalmárok. Mi és szégyenletes empátiánk. Cinkosok csak.

Címkék:        

Hozzászólások