Lexi & Magazine

Blog / Verajuska - Tóth Vera rovata

Barátok és halálos betegségek – Évi

Évi a barátom, 28 éves (mint én). Rákos. Nemrég derült ki. Ott voltam azokban a pillanatokban.
Valószínűleg nem lehet soha az életben gyermeke, áttétekkel küzd.

Történt orvosi mulasztás? Történt. Most már jó kezekben van.
Ő is kicsit félvállról vette talán? Igen, de egy 28 éves nőnek nem az jut rögtön az eszébe, hogy halálos beteg.

Haragszom? Igen, de Istenre nem. Hogy kire, az az én dolgom.
Kell haragudni? Kicsit, de nem sokáig, energiát vesz el nemcsak magamtól, tőle is.
De a haragon már túl vagyok, most most van.

Nem olyan könnyű ez. Néha nem igazán tudom, hogy kell viselkedni ebben a helyzetben, pedig én mindig ráérzek a hangulatokra, emberekre, helyzetekre.
Ha túl sokat jajveszékelek, az nem vezet semmi jóra, ha túl sokszor hagyom magára, mert nem akarom zavarni, tiszteletben tartom a pihenését, akkor pedig azt érzem, kikészít a lelkiismeret-furdalás.

Ő pedig tartja magát, erős. Új neki ez a dolog, szokja. Azt mondja, hogy semmit nem kell játszani, csak természetesen álljunk hozzá, mint eddig. Oké, oké, de hogyan? Olyan rossz, míg mi nevetünk, és a hétköznapi dolgainkról beszélgetünk, ő mered maga elé, és próbálja elfogadni a testében elterjedt daganatocskákat. Mi nem tudjuk, milyen neki, csak érezzük, hogy dolgozik gondolatai átformálásán, és komoly belső munkát végez a lelkében, keresi a helyét, mert ki lett billentve a komfortzónájából.

Megvolt az első kemoterápiája, az orvos felírt parókát, de ő még ehhez is pozitívan áll:

„Jaj, nyugi! Majd hordok addig kendőt, de Veruka, ne gondold, hogy meghalok, mert biztos, hogy nem fogok!”

Szóval az elfogadásról csak annyit, hogy nehéz. Igazságtalannak érezzük, mert egy ilyen fiatal, tehetséges lány, aki jószívű, szeretettel teli, ezt kapja most a sorstól. Hogy miért? Arra neki kell rájönnie...
Minket pedig tanít. Arra, hogy figyeljünk magunkra, arra, hogy a belső marcangolás nem vezet jóra, meg kell tanulnunk megoldani a problémáinkat, időben feldolgozni, nem raktározni, nem átlépni rajtuk. Szembe kell néznünk a tükörképünkkel, hagyni kell, hadd szeressenek, de először magunkat kell megszeretni úgy, ahogy vagyunk. Az elfojtás pedig már kiment a divatból. Egy életünk van ebben a testben, vigyáznunk kell rá, dédelgetni, simogatni, empatikusnak lenni a saját lelkünkkel, és megtanulni a legkisebb dologból töltekezni, a falakat lerombolni, melyek nem engedik át a napsugarat – erre szívünknek nagy szüksége van. Meg kell tanulni feltétel nélkül szeretni és természetesnek lenni. Minden mesterkélt, felszínes dolog egyszer csak betegséggé alakul át, kár az egészségünket kockáztatni egy felfújt látszatélettel. Az csodás lehet kívülről, és üres belülről, mint egy drága porcelánváza, melyben még soha nem volt egy szál virág sem!

Szóval, Évi, kívánom Neked ország-világ előtt, hogy gyógyulj meg, légy erős, de ha néha elgyengülsz, csak hagyd magad, mert tudom, hogy akkor is akarni fogod! Hajrá!

Ezt pedig azért írtam le, mert szeretném, ha minél többen eljárnának szűrésekre, teljes kivizsgálásokra akkor is, ha az SZTK-ban egy fél napot kell ülniük. Figyeljetek az egészségetekre, lelki higiéniátokra, mert van, akinek szüksége van rátok! Én is ezt teszem.

Megjegyzésnek még szeretnék köszönetet mondani a Péterfy Sándor utcai kórház doktorainak, ápolóinak, hogy ennyire csodálatos, áldozatos munkát végeznek a barátnőm felépülése érdekében.
A sajtót pedig arra kérem, tartsa tiszteletben ezt, és ne tegyen ki minket felesleges címlapsztorinak és huzavonának. Nem azért írtam róla.

Évi cikkét a saját betegségéről pedig itt találhatjátok:

stylemagazin.hu/hir/Az-eletet-Tarantino-rendezi/9165


Vigyázzatok magatokra és egymásra!
Szép hetet!
Ölelés!

 

Vera

Címkék:        

Hozzászólások