Lexi & Magazine

Blog

Kepesita expedíció – III. rész

28-30. nap – Ardival, szomorúan

 

Vloreba érve megszálltuk az első wifi-t is kínáló kávézót, és a nap maradék részét a „számítógépbe szűkülve” töltöttük.

Másnapi táborhelyünk is a kávézóban volt. Míg egyikünk a blogon dolgozott, a másik a várost járta. Én órákat bolyongtam, el-elveszve a hatalmas beruházások sűrűjében, hiszen a teherkikötő közeli városrészben egymást érik az épülő lakóparkok, megfosztva a régi, szegényes házakat az öböl látványától.

 

Még a harmadik napon is a kávézóhoz kötött a videóblog, de sötétedéskor már kifelé gyalogoltunk a városból. Egy benzinkútnál tartott pihenő alkalmával vett fel minket Ardi és unokatestvére, akikkel hajnalig beszélgettünk, kártyáztunk, táblajátékoztunk.

 

...Ardi 17 éves koráig élvonalbeli football játékos volt. Sérülés miatt kellett abbahagynia. Rövid távon a leggyorsabban futó albán focista volt. Csapatával számos országot megjárt, így „felvilágosultként” hosszan beszélt nekünk országa konzervativizmusáról, amely leginkább a nő-férfi kapcsolatokban mutatkozik. Ardi, megtapasztalva a „nyugat” liberalizmusát e téren, fájlón beszélt a témáról. Mégis, ami leginkább fájdalmat vitt arcvonásaiba, az a foci emléke. Nagy szerelme, melyet teste nem akceptált, s ezért le kellett mondania róla.

A labda után, apja vágya szerint, katonatiszt akart lenni. Egy lány iránt érzett szerelme azonban „nem”-et mondatott vele a hadseregre, és inkább egyetemre ment. Most majd diplomás építőmérnökként, egy építészetileg egyedülálló házat akar építeni kedvenc helyén, a tengerparton.

 

31. nap – Újabb város, újabb buli

 

Némi fürdőzés után ismét egy holland rendszámú kisbusz utasaként indultunk dél felé. Martin és fia Dhermibe tartottak a holland DJ Tiesto koncertjére. A tengerparti hegyekben futó út ugyan kikezdi a gyomrot és a fejet, de a szemeknek felejthetetlen látványt nyújt. Dhermi egy kis tengerparti városka, de ezen a napon hatalmas tömeg szállta meg. Jegyet nem váltottunk. Kb. 100 méterre a színpadtól telepedtünk le a homokba, de még ott is szinte lobogott a nadrágunk a hangerőtől. Még órák voltak Tiesto fellépéséig, és le is hűlt a levegő estére, így tüzet gyújtottunk, mely körül ücsörögve órákon át hallgattuk Martint.

... Szigorúan vallásos családban nőtt fel, majd éveket töltött kemény „drogok szárnyán” egészen megtéréséig. Mélyen átélve mesélte élettörténetét, a világ teremtéséről vallott nézeteit, és néha vidáman kuncogott egy-egy megjegyzésén. Évekkel ezelőtt költöztek Tiranába, ahol misszionáriusok gyermekeit tanítja. Remekül éreztük magunkat. Közben már mindenfelé kisebb tüzek gyúltak, sátrakat vertek fel, és az egész strandot megszállták a „tiestoisták”.

 

32-33.nap – Végre Görögországban

 

Albániában „divat” a taxizás. Így alakult, hogy Martinék reggel a dél-albán Saranda felé indultak Tirana helyett. Egy hatfős albán csapat „fizette le” őket, s szerencsénkre mi is befértünk még. Végül kb. 20 km-re a görög határtól búcsúztunk el tőlük.

Két fuvarral elértük a határt (ahol jól átvizsgálták a hátizsákjainkat), és az éjszakát pedig már Thesszaloniki közelében, egy kis faluban töltöttük. Másnap egy chalkidiki-félszigeti hotel tulajdonosa vett fel minket, akivel következő célországunkról, Törökországról is beszélgettünk a hosszú út alatt. Ő még nem járt ott, és nem is fog, mint mondta. Ahol az ember nem érezheti magát szabadnak, olyan országba ő nem megy, olyan országot ő egy fityinggel sem támogat. Hazáját a szabad demokrácia példájaként, büszkén említette.

   

Egy álmatlan éjszaka (szúnyogok) után a sziget nyugati felébe stoppoltunk át, mert azt hallottuk, ott kevesebb a nyüzsgés, több a helyben lakó. Egy francia származású, görög búvárklubot vezető úr vitt át minket. Eddigi életéből összesen 2 és fél évet töltött víz alatt.

Épp egy kis falucska, Skioni utcájában sétálgattunk, halászhajók után érdeklődtünk a kikötőben, mikor Kennethben emlékek törtek fel, és kiderült, hogy 14 éve már járt itt a családjával. Megtaláltuk a kis hotelt, ahol annak idején megszálltak. Beszélgettünk a vezetőjével, Kenneth pedig be is írt a vendégkönyvbe.

 

34. nap – Sophokles, Antigoné nélkül

 

Reggel 5-kor már a kikötőben álltunk, mert azt hallottuk előző nap, hogy ekkortájt indulnak ki a halászok a tengerre. Fel akartunk kéredzkedni egy hajóra, és végigkövetni az eseményeket. Éppen az északi végében voltunk, mikor kis hajó pöfögését hallottuk a hátunk mögül. Integetve köszöntünk, mire a hajó lassan megfordult, és felénk közeledett. Két perc múlva már a fedélzeten voltunk. Nagyapa és unokája társaságában a múlt éjjel kihelyezett hálók felé tartottunk. Míg idősebb Sophokles egy kötélrendszer segítségével a kormányt kezelte a hajó orrából, unokája felmosta a fedélzetet. Mi egyelőre a hálókupacok között ülve kísértük őket figyelemmel mélyen beszívva a sós tenger illatát. Fejünk felett ponyva volt kifeszítve egy rozsdás, dróttal és madzagokkal megerősített, „csoda, hogy még áll” vasszerkezettel. Bója jelezte a háló helyét. Ifjabb Sophokles csáklyával emelte a fedélzetre, majd átvezetve egy csörlő-rendszeren, elkezdték felhúzni. A napbarnított és hálóedzett kezek egy csomóba gyűjtötték a hálót. Ahol hal volt benne, hurokként a szélre került, így mi kiszedhettük a zsákmányt. A második, nagyobb háló felhúzása közel 40 percet vett igénybe. Számban nem sok hal került a fedélzetre, de értékben a 4-5 különböző hal alkotta zsákmány elérte a 60 eurót.

Lassan visszapöfögtünk a part mentén a kikötőbe, ahol hálásan elköszöntünk Sophokleséktől, és kiballagtunk a főútra. Egy édességeket gyártó cég ügynöke vitt be minket Thesszalonikibe. Útközben beugrottunk az édesanyjához, aki meleg ebéddel – turuluval – várt minket. Újraélesztett minket ez a zöldségekből, erős fűszerekkel készült, sajttal és salátával gazdagított étel. Csapdába estünk. Úgy döntöttünk, hogy aznap „ünnepelünk”, és elmegyünk moziba. Egy külvárosi bevásárló központ-rengetegben landoltunk. A film rossz volt, és utána hiába stoppoltunk amennyire lehet, kigyalogolva a parkoló-, ki-és bekötőút rengetegből.

 

35. nap – Escape from Thesszaloniki

 

Reggel folytattuk kísérleteinket, hogy elhagyjuk Thesszalonikit. Egy fiatal, évekig Németországban dolgozó teherautósofőr vett fel a sportkocsijával. Mint mondta, épp ráér, úgyhogy bevitt minket a város szívébe, megmutatta a főbb látnivalókat a kocsi ablakából, meghívott egy ízletes „görög hot dog”-ra, majd kitett egy autópályára felvezető útnál. Órákat álltunk ott, még a pályára is felmerészkedtünk stoppolni, de hiába. Mint kiderült, a város nyugati részében vagyunk, egy ipartelep fogságában. Végül elindultunk gyalog a pálya mellett futó régi úton az – állítólag – 7-8 km-re lévő benzinkút felé. Egy kisebb fuvarral a következő bekötőútnál landoltunk.

 

36. nap – Tenger, esti zene….

 

Átgyalogoltunk a közeli kereszteződéshez, ahonnan az autópályára is indult egy bekötő. Néhány óra múlva megállt egy autószállító kamion. Hátizsákjaink felavattak egy csomagtartót, mi pedig egy-egy, még lenejlonozott első ülést. Furcsa érzés volt a kormánynál ülni és haladni anélkül, hogy hozzáérnénk a kormányhoz vagy a pedálokhoz. „Angyali” sofőrünk mutatta, hogy nyugodtan adjunk rá gyújtást, húzzuk le az ablakokat, hallgassunk rádiót, csak a pedálokhoz ne nyúljunk, – és ujját a szája elé téve – már-már pajkosan mosolyogva utalt rá, hogy ne keltsünk feltűnést. Mikor Alexandropolisznál kirakott minket, még vagy 20 percig azon ügyködött, hogy megállítva egy kamiont fuvart szerezzen nekünk. Végül el kellett búcsúznia, hogy idejében leadhassa az árut.

Egy görög fiú vitt be minket a városba és egy gyors vacsora után kirakott a parton. Ahogy sötétedett, úgy éledt fel egyre jobban az addig kihalt város. Megteltek a kávézók és bárok, a játszóterek hintáit és csúszdáit megszállták a szüleik támogató karjába kapaszkodó gyermekek, a körhintákba tinédzserek telepedtek és nagy beszélgetésbe merültek, a padokról pedig nagyszüleik lesték a nyüzsgést. Még a tenger is, halk morajlásával hozzájárult az est zenéjéhez.

 

37. nap – Hátizsákkal Isztambulban

 

A görög határ felől stoppal jutottunk a megdöbbentő méretű városba. Az első házakat követően kb. 1 órát száguldottunk a centrum felé az autópályán. Ezt még egy órás buszút követett, majd végül a metróval értük el a központot.

Kanapészörfös (www.couchsurfing.com) vendéglátónk, Ibrahim a város Balat nevű negyedében lakik. Anyai ágon kurd, apai ágon török származása – a két nép vezetői közti ellenségeskedés emberekre gyakorolt hatásából kifolyólag – sok nehézséget jelent életében, de egyben gondolkozásra is kényszeríti. Gyakran hajnalig tartó beszélgetéseink során megbizonyosodhattunk rendkívüli műveltségéről és arról is, hogy – mint elmondta – a nyugat tanult emberei kezében látja a megoldást a kevésbé fejlett országok nem egy problémájára, ám hogy ott mi is a helyzet valójában, azt csak az ott élők tudják.

Balat negyedében érdemes eltévedni. A rengeteg kis lakóház és lakótömb, a gyakran kis mozaikokkal díszített házfalak, a meredek, macskaköves utcák otthonos káoszt alkotnak. Állandóan zajlik az élet. A nagyobb utcákat és az utakat a sárga taxik és a dudaszó uralják. A Galata-hidon a centrum felé sétálva horgászok kínálják megvételre friss zsákmányukat, míg zsinórjaik függönyként ereszkednek alá a híd alsó szintjén található éttermek és bárok vendégei és a vízi világ között.

A külváros toldott-foldott házsorai, de a belváros 100-120 éves épületei közül is mecsetek dupla tornyai törnek az ég felé. Gyűrűt alkotó hangszóróikon keresztül hívják imára a lakosságot. Az iszlám naptár kilencedik hónapjára eső Ramadán mára már túlnőtt a valláson és nemzeti tradícióként él. A lakosság közel 80%-a küzd meg szenvedélyeivel a böjt hónapjának nappalai alatt. Napfelkelte előtt dobosok járják az utcákat, jelezve az utolsó lehetőséget az evésre és ivásra.

Akárcsak Velencében, Isztambulban is érdemes letérni a turistacsapásokról, felkutatni a keletet, a nyugat neonreklámjai alatt, a kis utcák rengetegében, és meginni egy teát a helyiek között.

 

 

www.kepesita.org

 

Címkék:        


Kapcsolódó cikkek: