Lexi Babasztár játék

Lexi & Magazine

Blog

Isten hozott a harmadik világban!

Dóri a mozgólépcső alján várt rám. Nem akart hinni a szemének, hogy tényleg megérkeztem.

Én megérkeztem, de a csomagom elveszett. Azt hiszem, ezt hívják megérzésnek, ugyanis minden egyes átszállásnál direkt utánajártam, hogy a gépen van-e, ennek ellenére elvesztett. Persze én már nem lepődök meg semmin. Felvették a jegyzőkönyvet, és kezdődött az imádkozás.

A repülőtérről érkezőket egy pillanat alatt lerohanják a kint várakozók. Van, aki a csomagodat akarja vinni, van aki, taxit ajánl, vagy csak egyszerűen kéreget. Az a hatalmas embertömeg, amit legelőször megpillantottam Haitin, leírhatatlan volt. Mindenhol ember, a kerítésekről lógtak és próbáltak eladni neked valamit. A forróság miatt pillanatok alatt szinte beleégett a farmernadrágom a bőrömbe, amíg elértünk „AZ AUTÓIG.” A kis Land Rover egy kincs, amint megpillantottam a sáros motorháztetőt, akaratlanul is a Dakar-rali jutott eszembe. Hát ez sem véletlenül. Az autó hátsó ülésén három mama várakozott ránk.( A mamák azok a helyiek, akik a Hope Home-ban dolgoznak, és ott is alszanak a gyerekekkel együtt.) Ugyanis a Hope Home-ot működtető alapítvány vezetőjének a férje sajnos a napokban hunyt el, és éppen az ő temetéséről jöttek. Már fordult volna az indítókulcs, amikor Dóri észrevette, hogy defektet kapott. Az első feladatunk tehát az volt, hogy keressünk egy műhelyt, ahol rendbe teszik a kereket.  A „MŰHELY” ugyan az út túloldalán volt, de eljutni odáig borzalmasan nehézkes. Haitin mindenhol útfelújítások zajlanak, és az a szép az egészben, hogy egyszerre, így aztán teljesen kezelhetetlenné válik az amúgy is kiszámíthatatlan közlekedés. Itt nincsenek sávok vagy egyezményes jelek, mint például az „ egyet- kettőt villogtatsz a reflektorral” mehetsz jelzés. Pontosabban itt is létezik, csak mindenki önkényesen értelmezi. Miközben lassítottunk és fordultunk le az útról a műhelyhez, vagyis a két székből, 8 „munkatársból” álló kerekeshez (kerestem a megfelelő szót a megnevezésére, de úgy hiszem ez kifejező, mivel néhány kerék feküdt szétdobálva a székek előtt), fiatal fiúk és lányok szaladtak elő a semmiből. És mivel nincsen légkondicionáló az autóban, muszáj leengedni az ablakot, hogy legyen egy kis levegőnk, így elkerülhetetlenül vitába keveredünk velük. Először azzal próbálkoznak, hogy lemossák az autódat (természetesen víz  nélkül), majd ha erre nem vagy vevő, kreolul, ha ez sem megy, nemzetközi jelekkel elmutogatják, hogy éheznek, és szükségük van egy kis pénzre. Ami nyilvánvalóan igaz, ezért fel is teszed magadnak a kérdést, hogy miből állna adni nekik egy kis aprót. De Dórinak igaza van, nem szabad arra tanítani őket, hogy koldulásból is meg lehet élni, hisz így is szinte minden második ember koldulásból tartja fenn magát. Ha tehát ez sem hat rád, szerelmet vallanak neked, és azok, akik igazán elszántak, mindezek után vuduval elküldenek a pokolba. Félelmetesen hangzik azok számára is, akik nem értenek kreolul. Mivel Dóri ismeri a nyelvet, természetesen elismételte nekem az átkot magyarul is.

Az utak mentén mindenféle árus kínálja a portékáját: gyümölcsöt, ENSZ-bakancsot, használt ruhát, internet-feltöltőkártyát, ebédet, gyógyszert, egyszóval a világon mindent.

Amerre a szem ellát összedőlt, romos épületek állnak. Sosem tudom eldönteni, hogy mindez vajon a 2010-es földrengés következménye, vagy itt mindig is ilyenek voltak a körülmények.

Gyerekek, kecskék kutyák szaladgálnak keresztbe az úton. A vezetést az sem könnyíti meg, hogy az utak keskenyek és meredekek, ráadásul óriási kövek fekszenek rajtuk szerte-széjjel.

Dóri azt mondja, hogy otthon sosem szokott vezetni, nem engedték. Mégis most inkább tűnik Dakar-rali versenyzőnek a szememben, mint a budapesti utak rémének.

És megérkezünk úticélunkhoz, az árvaházhoz.

A szöveg forrása: http://hihaiti.blog.hu/

kép forrása: http://anitalaydonmillersmiddlegradeblog.blogspot.hu

Címkék:        

Hozzászólások