Lexi & Magazine

Blog

Egy kistáskával Haitin

Haiti időszámítás szerint 11 óra körül (amely budapesti idő szerint délután 5 óra) érkeztünk meg. Ahogy begurult a kocsink a hatalmas betonfallal körülvett árvaház területére, csak úgy özönlettek felénk a kis fekete emberkék. Hihetetlen örömmel fogadtak bennünket. Kiszálltunk az autóból, és mivel csomagunk nem volt, belekapaszkodtak a kezünkbe: néhányan angyali, mások kis ördögi mosollyal vezettek az egyik ház bejárata felé. Az udvaron két különálló épület áll, az egyik a sérült, magára hagyott gyermekek számára van fenntartva (Hope Home), a másik pedig egy rendes árvaház, melyből Haitin sajnos majdnem minden utcasarkon találsz egyet.

Én a Hope Home-ban fogom tölteni az elkövetkezendő két hónapomat, mivel az „apartmanom” (csak mert ez luxusnak hangzik, ne társítsunk hozzá jakuzzit) az otthonban lesz.

A Hope Home 27 gyerkőcnek nyújt otthont, a legtöbbjük, ahogy korábban írtam, gyakorlatilag tolókocsiban él. Miután az új szobámban megváltam egyetlen táskámtól, mely mindössze egy laptopot, telefont és egy napi váltóruhát rejtett, körbevezettek a házban. Dóri bemutatott a Mamáknak, a kisgyerekeknek és a többi itt dolgozónak is. Mivel a francia, illetve kreol szókincsem egyetlen, esetleg talán kettő szóból áll, ezért a legszebb mosolyommal próbáltam a szimpatikus, segítőkész fehér lány benyomását kelteni. Dóri közben megjegyezte, hogy annak idején, mikor 2 éve ide jött önkéntesnek, nem fogadták őt ilyen szívélyesen az otthon lakói. Ki kellett vívnia a szeretetüket és az elismerésüket. De mivel kitaposta az utat a Mamák szívéhez, most már sokkal nagyobb bizalommal vannak az idegen fehérekkel szemben.

A gyerekek között járva először nem fogott el az a fájdalmas, rossz érzés, amire számítottam. Talán az izgalom vagy az idegesség miatt, amit a csomagom elvesztése miatt éreztem, nem jutott el a tudatomig és a szívemig a gyerekek helyzete. De nem is volt sok időm ezen rágódni, mert Dórival ismét kocsiba szálltunk. Elvittük az egyik szakácsot az alapítvány kórházába. Most kicsit zsúfoltabban utaztunk, mint ezelőtt, ugyanis heten foglaltunk helyet a kis Land Roverben. Leginkább szerintem én éreztem magam furcsán, mivel az anyósülésre lehuppant mellém az egyik otthonban dolgozó srác. Persze, itt nem veszik olyan komolyan az utaslétszámot, csakúgy, mint a jobbról-balról összevissza előzést vagy az úton parkolást, de nem így az öv-témát. Dóri mesélte, bármennyire nevetséges is egy olyan országban, ahol a tolvajlás és az emberrablás az egyik leggyakoribb felderítetlen bűncselekmény, a biztonsági öv használatának elmulasztása nem marad büntetlenül. Így becsatolt övvel zötykölődtünk tovább a kórház felé és közben anélkül, hogy kiszálltunk volna a kocsiból, vásároltunk is egyet.

Édes anyukám egy hadseregnek elegendő fertőtlenítőt csomagolt be nekem, pontos leírással arra vonatkozóan, hogy ha enni vagy inni szeretnék valamit, akkor az evőeszközeimet hány liter forró vízben, hány darab fertőtlenítő tablettával készítsem elő. Az ivóvízről nem is beszélve, melyet a szülői meghagyások alapján kizárólag palackozott formában, élelmiszerboltban vásárolhatok. Nos, ez már az első nap rögvest megdőlt. Lelassítottunk, és az út mentén, 7 darab, nagyjából 0,5 literes zacskós vizet vettünk egy férfitól, aki mindezt a feje búbján szállította. Kissé félszegen figyeltem, ahogyan a többiek a zacskó sarkát foggal letépve nekiállnak inni, de ha itt így szokás, nincs mit tenni. Nem akartam megsérteni őket, vagy hogy a finnyás jövevényt lássák bennem, akinek nem felel meg az, ami nekik jó. Nagyon jólesett a jéghideg víz a forróságban.

Aztán lassan eljutottunk a kórházhoz, amely nem sokban különbözik egy otthoni magánkórháztól, leszámítva, hogy itt egy gépfegyveres őr vigyázza a rendet.

Mire hazaértünk, már be is esteledett. Pontosabban 6 órát ütött az óra, ami a Hope Home nyelvén azt jelenti, hogy bezár a bazár, elhúzzák a vasajtót, és aki kinn maradt, az így járt. Ezek a biztonsági intézkedések szükségesek, mert egyrészt senki számára nem ajánlott a sötétben, főként egyedül kint járkálni, másrészt az árvaházak védelmét is szolgálja az éjszakai betolakodók ellen.

Miután Dóri elment, rámtört az egyedüllét. A gyerekekhez nem mertem kimenni, mert nem tudtam, mit mondhatnék nekik, vagy mit csinálhatnék velük. Egyszerűen tehetetlennek éreztem magam, azt gondoltam, hogy ez nekem nem fog menni. Kényelmetlen volt, hogy én csak lábatlankodok, és nem segítek.

Mivel már majdnem 2 teljes napja egy szemhunyásnyit sem aludtam, úgy döntöttem, végre lefekszem. De akkor eszembe jutott, hogy nincs pizsamám, sem tisztálkodószereim. Végül megtaláltam ezeket a szükségcikkeket, ellenben nem volt áram, tehát sem víz, sem villany. A fürdőszobámban viszont állt egy óriási kuka méretű fekete vödör csordultig esővízzel, mellette egy kis rózsaszín műanyag pohár. Így fogtam az adományok között talált szappanomat, és ímmel-ámmal a vödörből a kis műanyag pohárral mertem magamra a vizet, és cicamosdásszerűen elvégeztem a szokatlan esti fürdést. Ezután megvetettem az ágyam, és már álomba is szenderültem, mielőtt mélyen elgondolkodhattam volna az elkövetkezendő 2 hónapomon.

De amikor éjfélre kondult a harang, felriadtam. Éreztem, hogy itt-ott viszket a testem, ezért felkapcsoltam a villanyt (amely ekkor már működött). A jobb kezemen legalább 20 csípés, de a lábam és az arcom sem volt jobb állapotban. Égetett, viszketett a testem, és nem volt nálam sem szúnyogriasztó, sem Fenistil, amivel csillapíthattam volna a kellemetlen érzést. Az első könnycseppek le is gördültek az arcomon, de az egész helyzet még kétségbeejtőbbnek tűnt a kutyák távoli vonyításától és a kakasok kukorékolásától, miközben egy férfi ordítva kántált valami félelmetes varázsigének tűnő szöveget. A sötétben, ahogy a hallásom kiélesedett, még fegyverropogást is hallani véltem. Már nem csak egy-két könnycsepp pergett az arcomon.

Kész, én ezt nem bírom. Nem érdekel, hogy hány óra. Felhívom a szüleimet, mert nem volt még olyan kétségbeejtő helyzet, amikor a szülői szavak ne mutattak volna kiutat a reménytelenségből − gondoltam, és így is lett. Sállal körbetekertem a fejemet, és a szúnyogok zümmögésével a fülemben elaludtam egy szebb nap reményében.

Szöveg és kép forrása: http://hihaiti.blog.hu/ http://mercybeyondborders.blogspot.hu

 

Címkék:        

Hozzászólások