Lexi & Magazine

Blog

It's my life – Haiti blog

Azon nagyon szerencsés gyerekektől eltekintve, akiknek az állapota és a támogatók pénzügyi segítségének hála megadatik az életüket megváltoztató műtét, még csak kommunikálni sem képesek a külvilággal. Senki nincsen, akivel megoszthatják a fájdalmaikat vagy éppen azokat az apró örömöket, amiket egy jó falat, egy izgalmas játék vagy egy tréfás filmjelenet szerez nekik. Legalábbis nem azon a módon, ahogy mi tesszük: ők sokszor első hallásra értelmetlennek tűnő szó- és hangfoszlányokkal vagy a szemükkel mondják el, mit szeretnének.

Néhány kisgyerek szeme olyan értelmet és kíváncsiságot sugároz, mint akármelyik vele egykorú egészséges társáé. Ha csak a szemeit és az arcát nézed, lehetne egy közülünk, szerető családdal maga mögött, egészséges, nem pedig elsorvadt, póklábú, tolószékben ülő kisgyermek, akinek sokszor az evés és az ivás is nagy küzdelmekkel jár. Nehezen lehet elfogadni, sőt egyáltalán nem tudod elfogadni a miérteket. Ezért aztán kikapcsolod a sajnálatot és az ehhez kapcsolódó érzelmeidet. Máskülönben nem tudnék játszani velük, segíteni rajtuk. Márpedig nem a sajnálat az, amire szükségük van.

Erre a felismerésre csak a napokban jutottam. Mindez idő alatt igyekeztem nem belegondolni a sorsukban, hogy milyen igazságtalan az élet, hogy itt vannak ők árván, értelmi és testi fogyatékosan, és ki tudja, még mennyi betegségtől szenvednek, ráadásul a harmadik világban. Egész napokat a tolószékben töltenek, nedvesen a vizeletükben (mivel ruhapelenkát használnak a Mamák, hiszen az „egyszer használatos” változat hatalmas összegeket emésztene fel), és közben legyekkel viaskodnak a szájukban és a szemük körül. Ezzel szemben itt vagyok én: egy egészséges, fiatal lány Európából, aki komfortos, kényelmes élethez szokott, sokszor magától értetődőnek véve azt a szerencsét, hogy hova született, a szerető családdal, a barátokkal, és azt, hogy megadatott, hogy eljöjjek ide, és lássam, hogyan is élnek a világ másik oldalán.

Minden egyes embernek szüksége lenne egy ehhez hasonló élményre. Azontúl, hogy azt a rengeteg időt és pénzt, amit értéktelen, múló dolgokra pocsékolunk, fordíthatnánk arra is, hogy a szemünket felnyitó, életre szóló élményeket éljünk meg, melyek talán még a szemléletünket is megváltoztatják. Arról nem is beszélve, hogy mindeközben felfoghatatlan örömöt szerzünk olyan embereknek, akikről mindenki megfeledkezik, és igyekszünk ignorálni még a létezésüket is, mert önkéntelenül is felébresztik szunnyadó lelkiismeretünket.

Így az enyémet is. Akkor is, amikor felülök a tap-tapra, és magam mögött hagyom az árvaházat.

Dórival egyébként talán az egyedüli fehérek vagyunk a környéken, akik mindenfajta félelem nélkül sétálnak az utcán és felpattannak egy tap-tapra vagy motorra, ha úgy hozza a sors. Sőt én kifejezetten élvezem is. Igaz, a fapados járat kifejezés találó lenne az esetükben, mert az ülőgumók számára nem olyan kellemes deszkán utazol, és a hepehupás út a fejedet sem kíméli, amikor félpercenként odaüti a rozoga fémtetőnek. De felbecsülhetetlen az érzés, amikor egy légtérben utazol 5 csirkével és 12 emberrel, amikor minden egyes megállóban újabb és újabb utasok szállnak fel, óriási, nehéz csomagokkal a hátukon, illetve a fejükön.

(A csirkéket és kakasokat egyébként élve szállítják. A lábuknál összekötözve a hátukra vetik őket az árusok, és így baktatnak az utcákon.) De hely az mindig van. Nincs olyan, hogy tele. A másik előnye pedig, hogy mialatt az úton zötykölődöm, rengeteg dolgot megtudok a helyiekről.

Választ találtam például arra, hogy az itteni férfiak miért hagyják megnőni iszonyatosan hosszúra a kisujjukon a körmöt. Először tudatlanul arra gondoltam, hogy talán a körömvágás procedúrája során az utolsó ujjukhoz érve már kimerülnek, vagy esetleg nem is érik el azt az ollóval. De létezik a szokásra egy sokkal praktikusabb magyarázat. Ez pedig, mint egyik utam során kiderült, a fülvakarás és a fültisztítás. Csak úgy, mint a papír zsebkendő és legtöbb helyen a vécépapír, a fültisztító sem található meg a haiti háztartásokban.

Aztán ott van még az a kistörölközős történet. Jó, persze kézenfekvő, hogy azért tartanak mindig maguknál egy törpe törölközőt, hogy a folyamatosan keletkező verejtéket felitassák, valamint a szájukat és orrnyílásukat lezárják a fullasztó por elől, de más ezt a saját szememmel tudományos magasságokig felismerni, mint hallomásból megszerezni a tudást.

Persze az sem kevésbé izgalmas élmény, amikor Dóri kocsijában utazom. Különösen, amikor abszurd módon üvöltetjük Haiti útjain az Illés zenekar Te kit választanál című számát vagy éppen a svéd fogorvos és nővérkéje, Dr. Albán gyermekkoromat idéző dalait. Nagyjából 5 éves lehettem, amikor apukámmal Siófok utcáit szeltük, és a tetőablakon kilógva énekeltük az It’s my life halandzsa szövegét. 19 évvel később, mit sem változva (minthogy a dalszövegeket sem magyarul, sem angolul nem tudom megjegyezni a mai napig), talán egy kicsit öregebb kiadásban és egzotikusabb környezetben, no meg tetőablak nélkül, egy nem működő ablak mellett, de ugyanolyan hangerővel és lelkesedéssel üvöltjük az It’s my life sorait.

szöveg és kép forrása: http://hihaiti.blog.hu ; http://haiticulturalx.org

Címkék:    

Hozzászólások