Lexi & Magazine

Blog

Teóriák mindenütt

Pohárral a kezükben álldogálnak a bárpultnál vagy a szerencsésebbek – akiknek még asztal is jutott – magas sarkúba bújtatott lábaikat pihentetve ücsörögnek és beszélgetnek. Én csendesen figyelem őket.

Az első pohár bor után egyre könnyebben ered meg a nyelvük és a felszínes, általános témáktól vagy a munkahelyi pletykáktól eltávolodva, szépen lassan és könnyedén csúsznak át az őszintébb, lelküket vagy „épp egy barátnőjüket” ért esetek ecsetelésébe. Míg türelmes várom, hogy a barátom megérkezzem, két barátnő mellett álldogálok, és hallgatom a beszélgetésüket. Tudom! Tudom! Nem szép dolog hallgatózni, de imádom, amikor mi nők teóriaelméleteket gyártunk. Szerintem tök érdekes pár pillanatra betekintést nyerni valaki más fejébe, más gondolataiba.

-… Ezt meg hogy érted? – kérdezi a nekem háttal álló csinos kiskosztümbe öltözött lány a barátnőjét.

– Mit hogy értek? Hát nem érted? Rájöttem miért vagyok egyedül!

– Mesélj! Erre kíváncsi vagyok… Miért vagy egyedül? Tényleg mióta is nem vagy párkapcsolatban? Látom, ahogy a másik lány arca – mintha ostorral csaptak volna rá – összerándul. Fejben számol.

– Az most tök mindegy! Nem ez a lényeg!

– Jól van, jól van. Folytasd! Szóval miért vagy egyedül?

– Azért vagyok egyedül, mert a férfiak nem szeretik az egyedi nőket.

A kijelentést hallva félrenyelek, és majdnem spriccelve köpöm ki a saját italomat. Jelzem, csak MAJDNEM. Valahogy sikerül a bort bent tartani, de csak hangosan köhécselve sikerül helyreállítani a légzésemet. Hál istennek a két lány ügyet sem vet csendes – vagy talán annyira mégsem csendes – agóniámra. Közben a fejemben egyre csak az a gondolat kattog, hogy  „Tessék? Mi van? Azt akarod nekem – jó jó, nem nekem, hanem a barátnődnek mondani –, hogy azért nem találsz pasit magadnak, mert túl egyedi vagy? Na ezt vegyük újra!”

Túl egyedi? Kezdjük azzal, hogy mi az, hogy „túl” és mi az, hogy „egyedi”? Ki határozza meg, hogy ki és mi az egyedi és ki tartozik a szürke egér kategóriába? Mert a lány a következő mondattal folytatja:

– … szeretnék szürke kisegér lenni!

Jól értem, hogy szeretnél valaki olyan lenni, aki nem vagy, mert azt hiszed, hogy akkor majd végre rád talál a nagy Ő? Hmmm. Csak nekem nem klappol valami ebben a párbeszédben? Csak én gondolom túl egyedi módon, hogy lehet mégsem az az igazi indok, hogy a lány „túl egyedi”?

Ahogy hallgatózom tovább – sajnálom, a kíváncsiságom átveszi az uralmat a jólneveltségem felett – a két lány már a második pohár borát szürcsölgeti és tovább szövik a beszélgetésük fonalát.

– Szeretnék szürke kisegér lenni, mert az egyéniségem elszigetel.

– Értem! – bólint mélyen együtt érzően a másik lány.

Én nem. Határozottan nem értem. Magamban csendesen suttogom a kérdést: Szerinted az egyéniséged szigetel el? Arra még nem gondoltál, hogy Te száműzöd saját magadat a saját kis elefántcsont tornyodba? Ez nem megint egy újabb teória, aminek a gyártásában mi nők olyan jók vagyunk?

Kis kitérőt téve kíváncsiságból bepötyögtem a „normális pasi” kifejezést a Google-ba. Az eredmény siralmas. „Normális pasik merre jártok?” „Hol vannak a normális férfiak? “Miért mondják azt a mai nők, hogy nincs egy normális pasi sem?” Ilyen és ehhez hasonló fórumtémák adják az első találatok javarészét. Valóban ennyire siralmas lenne a helyzet? Mi adja az alapját a fentiekben felsorolt kérdésáradatnak?

Őszintén be kell vallanom, nem vagyok jó a mindenféle pasi-kibeszélős trécselésekben és teóriagyártásokban. Én megoldást szeretek keresni és találni. Abszolút racionális módon. Ha valami nem működik, akkor az első kérdésem, hogy „Miért”? És jellemzően addig ások és megyek egyre lejjebb és lejjebb a „miért-spirálban”, amíg meg nem találom a számomra megfelelő választ, megoldást. Abban hiszek, hogy a siránkozás nem segít. Ahogy Einstein nagyszerűen megfogalmazta:

„Egyetlen probléma sem oldható meg azon a tudatossági szinten, amelyen az keletkezett.” Tehát ahhoz, hogy valaminek a megoldására rájöjjünk, meg kell változtatnunk a nézőpontunkat. Félreértés ne essék, tudok hallgatni és jó hallgatóság vagyok. De azt nehezen tudom elviselni, amikor sokadszorra is ugyanazokat a köröket futjuk. Ilyenkor általában erős érzés uralkodik el rajtam, hogy megrázzam az illetőt. Persze a barátaimról és családtagjaimról beszélek, nem ismeretlen emberekről az utcán. Arra jöttem viszont rá – főleg az elmúlt három évben –, hogy általában ezt az őszinteséget a legtöbben nehezen viselik, mert sokkal egyszerűbb kéz- a-kézben versenyt panaszkodni, mint tenni valamit a megoldás érdekében.

Hirtelen egy két évvel ezelőtti eset képe úszik be elém, amikor otthon voltam Budapesten. Egy barátnőm elhívott a baráti társaságával találkozni mielőtt egy szórakozóhely felé vettük az irányt. Ott ültünk a szobában és az egyik lány épp szerelmi bánattal küszködött, úgyhogy a másik három barátnője őt próbálta vigasztalni. Én csendes negyedikként próbáltam megértő fejet vágni, de amikor a lány a következő mondattal folytatta: „De hát szeretem! És ő is biztos…” a füleim maguktól lezártak. Mintha egy hermetikus ajtóval választottak volna el a külvilágtól egy atomrobbanás idején. Inkább nem szóltam. Megtartottam a véleményem. Ismét csak magamban üvöltöttem a kérdést, hogy „De hát hogy szerethetnél valakit, ha saját magadat sem szereted annyira, hogy kilépj egy mérgező kapcsolatból?” Úgyhogy maradtam az együtt érző bólogatásnál és csendes szenvedésnél, hogy ugyanazt kell végighallgatnom, amit már annyiszor hallottam. Csak a szereplők és a helyszín volt más.

Igaz. Egyetértek. Sokkal egyszerűbb mindenféle teóriákat gyártani, mint magunkba nézni. Úgy őszintén. Feltenni a kérdést, hogy lehet velünk/bennünk van valami?! Sokkal könnyebb szidni a pasikat/nőket, hogy milyen szemetek/disznók/lusták/hűtlenek/lúzerek, mint elgondolkodni és feltenni magunknak a kérdést, hogy mégis „Miért?” „Miért vonzok folyamatosan hűtlen/házas/munkakerülő/függő férfiakat vagy nőket?” „ Vagy miért nem közeledik senki felém?” Vagy épp „miért vagyok oda 3 hétig valakiért, majd 3 hét után már nem érdekel?” És itt és most mindenki helyettesítse be a neki tetszőt vagy az életére jellemzőt! És válaszadáskor ne álljunk meg annál a verziónál, hogy „Mert nincs szerencsém”; „Nem tudom hol ismerkedjek”; „Már az anyám is hasonló férfiakat vonzott” vagy „Mert a férfiak nem szeretik az egyedi nőket”. Ezek megint csak teóriák, amelyekkel könnyen elterelhetjük a figyelmet a valódi problémákról. Ugye milyen egyszerű csillámport hinteni a saját szemünkbe?! Észre sem vesszük és már a saját teóriáink rabjaivá váltunk. Ott csörgedezik a láthatatlan lánc és mi nem értjük miért nem olyan partnerrel hoz össze minket a sors, amilyet elképzeltünk magunknak. Meddig? Meddig hazudsz magadnak? Meddig játszod ugyanazt a játékot? Addig, amíg úgy nem döntesz, hogy a szabadságot választod és szembenézel önmagaddal kertelés nélkül. Ja! Hogy fájni fog. Nagy valószínűséggel igen. És időbe telik. Időbe telik felfedezni, hogy miket temettél el magadban. Időbe telik rálelni a nem tudatosan újrateremtett mintákra és megérteni, hogy vajon miért reagálsz úgy ahogy. Egy nagyon jó barátom egyszer az mondta, hogy az élet általában háromszor próbál valamit megtanítani nekünk. Ha az első két leckéből nem tanultunk, akkor a harmadik lecke általában már igencsak fáj. Ha elég bátor vagy, hogy kicsit közelebbről megvizsgáld és látni véld az összefüggéseket, hasonlóságokat a veled történt eseményekben akkor már közelebb jársz a megoldáshoz és ahhoz, hogy megtanuld a leckét…

– Oh! Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek. P. váratlan felbukkanása kizökkent a gondolatmenetből. Vajon hány percre merültem el ismét a gondolataimban? Észre sem vettem, de a két lány már rég elment és valahol máshol folytatja a mámoros estét.

– Szia! Örülök, hogy látlak. Mehetünk? – fogom meg a kezét.

– Persze. Hova szeretnél menni?

 

Theories of Everything

The bar is still quiet. Although most of the people are still impatiently waiting in the office for the clock to strike the end of work, couple people have already decided to shorten their working hours. It is just another usual Friday evening. Holding beer or a glass of wine in their hands they are chatting by the counter or the luckier – who could grab a seat – are resting their feet in high heels and discussing how they spent their working day in the office.I am quietly observing them.

The first glasses of wine help them to find their tongue with ease and they slowly shove off from the more superficial, general topics and working place gossips and they slip into more sincere and wholehearted conversations. While I am waiting for my boyfriend to arrive, I am sipping my wine next to two girls and I am listening their conversation. I know! I know! It is bad manners to eavesdrop, but I love when we, women make up theories. In my opinion it is very interesting to ‘peek into somebody else’s head or thoughts’.

– …What do you mean? – asks the girl standing behind me dressed into a pretty suit.

– What do you mean what I mean? Do not you understand? I figured out why I do not have a partner!

– Wow! Tell me! My curiosity is killing me. Why you are single? Oh wait! Since when have you not been in a relationship? I see the muscles of the other girl’s face twitching as somebody would hit her with a whip. I see her counting.

– That’s indifferent now.

– Ok! Ok I understand. Keep going. So why are you single?

– So I do not have a boyfriend, because men do not like unique women, unique women with unique personality.

Hearing this conversation and the last comment I almost spit my wine back into my glass. (Keyword: ALMOST). Somehow I could keep it back, but I could restore my breathing only with loud hacks. Thank god that the two girls do not seem to care at all about my not so quiet agony. Suddenly stream of questions inundates my mind after I can think again. What?? You want to tell me (ok not to me, but to your friend) that you do not have a boyfriend because you have a unique personality? Wait! Wait! Wait! Let’s play this tape again.

Too unique? What does it mean ‘too’ and ‘unique’? Who decides who and what is unique and too unique and who belongs to the ‘group of average’? Because the girl continues her monologue:

-… I would like to belong to the group of average people!

So do I understand well that you would like to be somebody who you are not to be because you believe that your Prince would find you that way? Hmmm? It is only me who thinks that something does not square with this comment? It is just me who thinks ‘too uniquely’ that maybe the real reason – why the girl does not have a boyfriend – is not because of her ‘too uniqueness’?

As I carry on eavesdropping – I am sorry, but my curiosity defeats my good breeding – the two girls are sipping their second glasses of wine and they are spinning the thread of their conversation further.

– I would like to be as grey as a mouse, because my personality isolates me.

– I understand you – nods the other girl with sympathy.

I DO NOT understand. Definitely not! I am asking the question under my breath: Do you really think that it is your personality that isolates you? Have you ever had a thought that it is YOU, who exiles yourself to your Ivory Tower? Is it not just another theory we, women love to create so much to hide the reality?

As a little by-pass I typed the phrase of ’normal man’ into Google. The result made me think even further. ‘Normal men! Where are you hiding?’ ‘Where can I find a normal man?’ ‘Why women say that normal men do not exist?’ Forum topics like the above mentioned give majority of the first results. Does the situation really give grounds for complaint? Where the real causes of the problem are rooted?

I have to admit that I am not so good at ‘let’s-gossip-about-men-and-create-different-theories’ kind of conversations. I usually try to seek and find solutions in a very rational way. If something does not seem to work, my first question is ‘Why’? And usually I start to dig immediately deeper and deeper in the ‘why-spiral’ till I do not discover an answer or figure out a satisfying solution. I believe that complaining does not lead anywhere. I love how Einstein phrased it:

‘We cannot solve our problems with the same thinking we used when we created them.’

So if we want to get hang of something we need to shift our mindset. Please do not misunderstand me! I CAN listen. But I cannot bear when we run the same circles again and again. After a certain time a strong feeling overpowers me and I would like to shake the person who is complaining. Of course I talk about my friends and relatives not about random strangers on the streets. But especially in the last couple years I realized that most of the people cannot handle this, because they rather keep going with complaining than do something to step out from their trapped situation.

Suddenly the picture of a night in Budapest 2 years ago floats in my mind. A very good friend of mine invited me to spend couple hours in her friend’s flat before we headed into a party. As we were sitting in the room I was the witness of another conversation when three girls tried to console the fourth, who struggled with love grief. Sitting there quietly I tried my best with a sympathetic facial expression, but when the girl continued with my favorite sentence ‘But I love him and I know he…’ my ears shut down as they would cut me off from the outside world hermetically during a nuclear explosion. I chose not to say anything. I kept my opinion for myself and I screamed again the question just for myself: How can you love somebody if you cannot even love yourself enough to step out from a poisoning relationship? So I just nodded with empathy and I struggled quietly inside that I had to hear the same old story again. Only the scene and people changed.
True. I have to agree. It is much easier to create different theories than turn inside and check ourselves without any filter. It is easier than ask the question honestly that maybe there is something with US or in US?! I have to agree that is easier to choose the way we already know and scolding the men/women how lazy/faithless/hopeless losers they are rather than ask the question ‘Why’? Why we attract disloyal/married/childish/dependent adults? Or why people keep a distance from us? Or why we are in love head-to-toe for 3 weeks and after 3 weeks we start to look for the next Pink love? Please feel free to substitute the one you like or the truest for your life! And when you start asking ‘Why’ do not give up by the first answer that ‘I have never been lucky!’; ‘I do not know where to meet people!’; My mom attracted the same type of guys too!’ or ‘Men do not like unique women!’ These are again just the theories which can easily distract us from discovering the real causes. How easy is to sprinkle glitters in our eyes!? We do not even realize and we have become the slaves of our theories. The invisible chain rattles on our feet and we do not understand why we do not get what we have imagined. Till when? Till when you choose to lie for yourself? Till you decide to choose the freedom and spirit to look inside without filters. Really? It will hurt. Most probably yes! And it takes time to discover what you have buried in yourself. But it is worth. It takes time to realize the patterns you follow and recreate. A very good friend of mine once warned me that LIFE/Universe/Destiny (call it as you wish) tries to teach us something three times. If you have not learnt your lesson for the first two times usually the third one is really painful. If you are brave enough to go a little bit closer to yourself and start to see the correspondences, similarities in the events, happenings, relationships in your life you are one step closer to the solutions and to learn the lessons your life would like to teach you.

– Oh. Hello! Finally I found you. I had been looking for you everywhere. P.’s sudden appearance brings me back into reality. I wonder how many minutes I spent with my thoughts? I did not realize, but the two girls left and they continue the night in another bar.

– Hey! I am glad to see you. Let’s go somewhere else!

– Sure! Where would you like to eat?

 

Molnár Blanka http://thepuzzleofmylife.com/

Címkék:        

Hozzászólások