Lexi Babasztár játék

Lexi & Magazine

Blog

Amikor piros lámpát kapsz…

“Amikor a legkevésbé számítasz rá, az élet kihívás elé állít, hogy megmérje bátorságod és kitartásod a változtatásra. Ezekben a pillanatokban, nem teheted meg, hogy úgy teszel, mintha nem történt volna semmi vagy nem mondhatod, hogy még nem állsz készen. A kihívás nem fog várni. Az élet nem néz hátra. Egy hét az több mint elég, hogy eldöntsük, elfogadjuk-e a sorsunkat vagy sem.” / Paulo Coelho/

Fogalmam sem volt, hogy miről írjak a blogomban, de az ÉLET egy hirtelen jött térdsérülés formájában – hát igen, a balesetek általában nem tervezettek – „kegyesen” megoldotta nekem a problémát. És mivel sok választásom nem akadt, nem kellett egy hét, hogy elfogadjam a sorsom. Úgyhogy most itt fekszem az ágyban és írok. Térdrögzítő van a lábamon és boldog vagyok, ha nem kell mozognom. A következő pár hétben Rick és Mick, a két mankóm lesznek a legjobb barátaim, akik segítenek az alaptevékenységek elvégzésében, mert nem terhelhetem a bal térdemet. De mégis hogy kerültem én ide??

Figyelmeztetés! Gyenge gyomrúak inkább hagyják ki a következő bekezdést a “véres” részletekkel!

Szóval olyan büszke voltam magamra, hogy 2010 óta minden komolyabb sérülés nélkül sikerült menedzselnem az életemet. Egészen egy egy pár héttel ezelőttig, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy hódolok a trambulinok iránti szenvedélyemnek J barátnőmmel. 15 perc móka és kacagás után a falról visszapattanva ahogy landoltam a lábamon, irtó éles fájdalmat éreztem, és azt hittem, hogy elszállt a térdem. Mint utólag kiderült “csak” a térdkalácsom ugrott ki a helyéről és vissza. Egy óra jegelés és pihentetés sem tudott újra talpra állítani, úgyhogy mentő vitt be a legközelebbi kórházba, ahol megállapították, hogy mivel semmi súlyos nem történt – értsd nem folyik a vérem -, mehetek utamra a két új barátommal. Úgyhogy most itt vagyok…

De nem a véres részletek késztettek írásra. Még ha nem is komoly, ami a térdemmel történt, akkor sem tudok nem gondolkozni rajta. (A térdrögzítő folyamatosan “figyelmeztet”.) Ha olvastátok már 1-2 blogpostomat, akkor tudjátok, hogy véleményem szerint minden story mögött megbújik egy jó kis lecke, ha készen állunk a sorok között olvasni. Úgyhogy álljanak itt a térdsérüléssel felszínre bukkant gondolataim:

Először is,

Nem hiszem, hogy a betegségek és a sérülések szerencsétlen véletlenek.

Nem hiszem, hogy egy betegségre egészségügyi balszerencseként kell tekinteni.

Nem hiszem, hogy az ÉLET piszkos játékot játszik velünk, amikor megsérülünk.

De HISZEM, hogy a betegségek, sérülések, mint üzenetek érkeznek az életünkbe. Mint ha csak sms-t kapnánk az Univerzumtól. (Már ha hiszel ilyesmiben! Én igen). Amikor nem adunk teret az érzelmeinknek, gondolatainknak vagy a belső hangnak, ami folyamatosan azt suttogja, hogy valami nincs a helyén vagy le kellene lassulnunk és befelé fordulnunk, akkor a testünk egy baleset/sérülés formájában üzenetet kap és többé nem tudunk nem oda figyelni. Tudtál valaha figyelmen kívül hagyni fájdalmat? Úgy gondolom nem túl sok alkalommal. Látod már, hogy mire is gondolok?

Ok. Őszintén bevallom, hogy nekem is az első reakcióm az elutasítás volt, miután a fájdalom enyhült és az agyam kitisztult. Nem hittem el, hogy ez velem történik. Olyan szürreális volt egy mentőautóban feküdni. Miért?? Miért kaptam ezt az egészet? Ordítani tudtam volna.  Azóta is vannak pillanataim, amikor elkap a türelmetlenség, szeretném letépni a rögzítőt és rohanni. (Nem, azzal még egy kicsit várnom kell.)

De te gyorsítanál, amikor piros lámpát kapsz? Mert én úgy érzem, hogy most azt kaptam. Most képzeld el magad egy dugóban ülve. Ugye milyen bosszúsak tudunk lenni, hogy meg kell állnunk és várnunk kell. Pedig ha jobban belegondolunk egy piros lámpa “megajándékoz” minket egy eséllyel (és idővel), hogy megálljunk és gondolkodjunk. Úgyhogy én is megálltam a piros lámpánál és elgondolkodtam mi tudok tanulni a térdsérülésemből.

Álljon itt 5 gondolat arról, hogy mit is tanultam eddig:

Először is megtanultam lelassulni, priorizálni és egyszerűsíteni. A térdem amellett, hogy fizikailag lelassított, az agyam újra programozására és a határaim alacsonyabbra szabására is kényszerített. A mindennapi feladatokat, a reggeli rutint is újra kellett gondolom és néhány dolgot kihagyni, egyszerűsíteni. (Csak semmi pánik a fogmosást és a zuhanyt nem hagytam ki). Viszont arra kellett rádöbbenem, hogy egészégesen mennyi mindent csinálok csak azért, hogy elfoglaljam magam.

Ahogy lelassítottam, megtanultam jobban odafigyelni és a jelenben lenni. A londoni tömegközlekedés volt a Yoda mesterem. Igen, nem viccelek. Próbáltátok már mankóval igénybe venni a londoni tömegközlekedést csúcsidőben? Én megtettem. Pár nap után úgy döntöttem, hogy bemegyek a munkahelyemre. A mankóimon egyensúlyozva arra döbbentem rá, hogy az emberek annyira el vannak merülve a saját világukban, hogy semennyi figyelmet nem szentelnek másokra. (Ok! Ok! Vannak kivételek). Úgyhogy az én figyelmem megduplázódott, ahogy próbáltam az emberekkel szemkontaktust tartva a lábamat épségben és egyhelyben tartani, hogy senki ne rúgjon bele.

Ezzel egyidejűleg elkezdtem értékelni a mindennapi kicsi csodákat. Például a kapcsolat és kommunikáció csodáját. A lassabbra szabott tempón új lehetőségeket nyitott arra, hogy kapcsolatba kerüljek az emberekkel. Ismeretlenek nyíltak meg és osztották meg velem a saját sérüléseik történetét vagy a tapasztalataikat. Mint például az a férfi, aki egy szűk járdán utat engedve, elhaladva mellettem csak annyit mondott, hogy “Isten áldjon és imádkozom érted.” Általában nem figyelek oda az ilyen „Isten áldjon” kifejezésre, mert itt ezt úgy használják, mintha azt mondanák „Egészségedre”. De ennek a férfinak a szavai valahogy annyira őszintén hangzottak, hogy visszafordultam és annyit mondtam: “Kérlek tedd”! Erre ő elmesélte, hogy térdtől lefelé titánium tartja össze a lábát egy autóbalesetnek köszönhetően. Mit is mondhattam volna erre?….Egy percnyi őszinte kapcsolat és aztán mindketten folytattuk az utunkat ellentétes irányba.

Hogy tovább folytassam mire is döbbentett rá a térdsérülésem be kell vallanom, hogy napról napra hálásabb vagyok. Hálás vagyok a kisfiúnak, aki tartotta nekem a lift ajtót vagy az idős hölgy, aki átadta a helyét a buszon, mert úgy gondolta nekem nagyobb szükségem van rá vagy annak a taxisofőrnek, aki a csetlés-botlásomat látva ingyen felvett a buszmegállótól a házunkig terjedő 400 méteres szakaszra, megspórolva nekem egy adag kínlódást. Szuper hálás vagyok azokért az emberekért, akik valamilyen úton-módon hozzájárultak a gyógyulásomhoz vagy „csak” mellettem álltak, amikor szükségem volt rá. J elkísért és velem volt a kórházban; A a pici fiával jött velem haza első nap a munkából; anyukám orvosokat hajkurászott nekem, hogy a legjobb kezekben legyek, amikor Budapestre utazom; a lakótársaim bevásároltak és takarítottak… csak hogy néhány példát említsek.

És hihetetlenül hálás vagyok a testemért, amit eddig tutira vettem… Ismétlen! EDDIG!

Végül, de nem utolsó sorban a legnagyobb lecke, amire a térdem tanított, hogy megtanultam segítséget kérni. Lehet nektek ez természetesen megy. Nekem tanulnom kellett. Mindig úgy voltam vele, hogy erős vagyok, ha nem kérek segítséget és mindent meg tudok oldani egyedül. A segítséget a gyengeséggel azonosítottam. De a térdem megtanított valami másra: több bátorság kell ahhoz, hogy azt tudjam mondani: segítségre van szükségem! Megtennéd…?

Tudom furán hangzik, de miután a teljes tagadástól eljutottam az elfogadásig, egyre hálásabb vagyok a térdsérülésemért. Nem azt mondom, hogy elölről kezdeném az egészet, de ha már így alakult, legalább megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet.

 ‘When we least expect it, life sets us a challenge to test our courage and willingness to change; at such a moment, there is no point in pretending that nothing has happened or in saying that we are not yet ready. The challenge will not wait. Life does not look back. A week is more than enough time for us to decide whether or not to accept our destiny. /Paulo Coelho/

I had no idea what to write about in my blog, but LIFE ‘generously’ resolved my problem with a sudden knee injury. (Yeah! usually, injuries are not planned.) And as I had no other choice, I did not need a week to accept my destiny. So here I am, writing in my bed wearing a knee brace and happy if I do not have to move. For at least couple weeks my best friends are Rich and Mick, my 2 crutches, who support me to do the basic activities as I can not put weight on my left knee. But how did I end up here?

 Warning if you have weak tummy and you easily can visualize what is written, skip the next paragraph!!

So here is how did it happen: Since 2010 I could proudly manage my life without any serious injuries. Till a Saturday when I invited my friend, J to join me to try out a jumping place with many many different trampolines as I have a passion for them!!! After a 15-minute fun-jump-laugh round as I jumped back from the wall and landed on my feet, I felt a sharp pain. I heard a crack and I thought my knee was gone, but –as I received the diagnose later – ‘only’ my kneecap dislocated and relocated. As an hour of resting and icing could not make me stand up, an ambulance took me to the nearest hospital, where X-ray showed ‘nothing serious’ (meaning no bleeding) so they discharged me with my two new friends. And here I am now…

But the ‘bloody details’ are not the reason why I have decided to write. Even if ‘nothing serious’ happened with my knee I could not stop not thinking. (My knee brace is here to remind me.) If you have read my blog posts before, you have already known that every story would like to reveal a nice lesson if we are ready to read between the lines.

So here are my thoughts triggered by my knee injury:

First of all,

I do not believe that illnesses or injuries are unlucky coincidences.

I do not believe that sickness or wounds are ‘medical misadventures’.

I do not believe that Life is playing a dirty game when we are injured or hurt.

But I DO believe that illnesses and injuries are messages for us. Like text messages sent by…

God/Destiny/Life/Universe, if you believe in one of those. I do. In my opinion, when we do not pay attention to our emotions, thoughts or the inner voice/intuition that keep saying that something is not on track or we should slow down and turn inwards, our body gets a message in a form of pain and we are not able not to pay attention anymore. Could you ever neglect pain? Not too many times I guess. Do you see what I mean?!

 Ok. I will confess now. My first reaction – after my brain was not befogged by pain anymore – was denial. I could not believe that an accident could happen with me. It was just too surreal lying on a bed in an ambulance… Why? Why did I get this? I wanted to shout at the top my lungs!! Since then I still have my moments when I would like to rip off my knee brace and run. (No, not there yet.)

But would you accelerate when you got a red light? I feel I got a red light. Imagine yourself stuck in a traffic jam! How irritated we feel when we have to stop and wait?! But if you think further, red lights offer us a chance (and time) to stop and think. So I started to think about why I got this knee injury and what can I learn from it.

 Here are the 5 insights I have learnt so far:

Firstly, I have learnt to slow down, simplify and reprioritise: My knee injury – apart from slowing me down physically – forced me to reprogram my mind (and set my limits lower). Everyday tasks (even a morning routine) are needed to be reprioritised and maybe skipped. Do not worry I have not skipped washing my teeth and the shower, but I have realized that when I am healthy I do many things just to keep myself busy.

 Secondly, as I have slowed down I have learnt to pay more attention and be present. The London Public Transport system was my Yoda master. Yes. Have you ever used the London Public transport in rush hour on crutches? I did. After couple days of rest, I decided to try to commute to my workplace. As I was tumbling on my crutches slowly, I realized that people are just so lost in their mind and pay zero attention to others (Ok! Ok there are exceptions) that I have to be ‘double-alert’. As I have been paying more attention to people around me, keeping an eye contact with them, my mind has become more reflective and alert as usual, to keep my leg safe and in place, not to be kicked by other passengers.

 Thirdly, with paying more attention and be present I started to appreciate the everyday miracles. For example miracle of connection and communication: My new slow pace has given the opportunity to connect with more people on my way. People have opened up easily sharing their stories about their injuries, experiences with me since I have been wearing the knee brace. Like that man, who giving a way on a narrow sidewalk passing by, only said: ‘God bless you and I will pray for you’. His words sounded so honest (usually I do not take ‘God bless you’ seriously as it is a commonly used phrased here, in the UK) that I turned back and I answered: ‘Please do’. And he shared with me that he understands my knee pain as he has titanium in his leg as a result of a car accident. What can I say for that?… A true moment of connection and we both kept going on our way in different directions.

 Furthermore, every day I am more and more thankful. I give thanks for people. For the little kid, who hold the elevator door for me, for the old lady, who thought that I need more the seat than she did or for the taxi driver who picked me up for 400 meters FOR FREE so I did not have to tumble from the bus stop till our house. I am extremely thankful for the people who have been contributing to my healing or ‘just’ have been standing by me in many different ways. J came and stay with me in the hospital; my friend, A escorted me home from my workplace with her baby on my first work day; my mum was chasing doctors for me to have an appointment when I fly to Budapest; my flatmates, who have been doing the shopping and cleaning… just to mention couple examples.

And I am extremely thankful for MY BODY that I have taken for granted… Not anymore…

And last but not least my biggest lesson I have learnt from my knee injury is to reach out for help. For you maybe it is natural to ask for help. For me, it was not. I always thought that I am strong if I do not ask for help and I can ‘solve’ everything by myself. In my head, help meant a sign of weakness. But my knee taught me something different: I need more courage to say: I need help! Can you..?

 I know it might sound strange, but after going through different phases (from denial to acceptance) I am thankful for my knee injury. I would not say I would do it again, but I have been trying to bring out the best of it.

Molnár Blanka

https://thepuzzleofmylife.com

Címkék: