Lexi & Magazine

Gyermek / Cseperedő

Fogjam vagy elengedjem a kezét a gyereknek?

Kezdjük az elején! Totyogós korában azért fogjuk gyermekünk kezét, mert támogatjuk első lépéseinél, külső egyensúlyt adunk neki, hogy testének dimenzióit megszokja. Főleg az elején, amikor járni tanul, s közben intenzíven növekszik is. Egyik héten még nem látott fel az asztalra, a másik héten már mutatja, hogy mi van az asztalon.

A kézen fogást, mely igen fontos a szülő-gyermek kapcsolatban, már teljesen helyettesíti egy póráz az anya és a sétáló gyermeke között egyes modern országokban. Ez a póráz nem engedi a gyereket egy méternél távolabb az anyától, ám mégis megengedi a minimális kószálás lehetőségét. Ezt a módszert személy szerint eléggé embertelennek tartom, hiszen sok ilyen esetben látom, hogy a babakocsihoz pórázzal kötött nagyobb gyermek szenved, és mindenféle hiszti technikákat próbál bevetni, de az anya csak telefonál tovább. Ezek a gyerekek még nem olyan nagyok, hogy szabadon lehetne engedni őket, hisz kiszaladnának az autó elé. Ők csak néha érinthetik az anyjukat, aki lehet, hogy telefonnal a kezében megy végig az utcán, miközben két vagy több gyermekével „sétál”. Itt nincs már meg az a lelki kapcsolat, mint a kézen fogásnál.

Fontos az anyai, apai, nagyszülői kézfogás a totyogós korban: a kéz melege által adott lelki kapcsolat útján bátorítást és szeretetet kap. Emellett megtanul a gyermek járni is.

Nagyon fontos, hogy a járás nemcsak a két lábon járást jelenti, hanem az életben való eligazodást is reprezentálni fogja idővel. Ha ez a kézen fogós szakasz kimarad, amikor példát mutatunk, akkor lehet, hogy a gyermek nem fog tudni megfelelően eligazodni felnőtt korában az életben.

A járástanuló szakaszt követően van még egy jelentős lépés, az óvodás kor, amikor (tudat alatt) főleg a mi sebességünkre szeretnénk tanítani gyermekünket, és emellett természetesen óvni a járműforgalomban.

A legnehezebb része a gyermekünkkel való kapcsolatunknak, amikor ő kezdi elengedni a mi kezünket, ami lelkileg fáj nekünk, szülőknek. Először azért teszi ezt a gyermek, mert szabadon szeretne szaladni, később mert az óvodában, iskolában figyel arra is, hogy a társai mit szólnak. Ekkor ő már önálló szeretne lenni. Mi tudjuk vagy hisszük, hogy még nem lehet elengedni őt.

Belül érezzük, hogy előbb vagy utóbb el kell engednünk gyermekünk kezét.

A gyermek járástanulása mellett a világról kívülről mindent megtanítunk neki. Azt, hogy hogyan fésülködjön, miként és mit egyen, hogyan öltözzön stb., viszont egyet nem tanítunk meg, hogy ő hogyan működik belül. A lelke működését, a szelleme örök kincsestárát néha teljesen elfeledjük megemlíteni neki. Persze nem magaspszichológiára kell oktatni, hanem gyermeknyelvre lefordított szép gondolatokkal tudjuk vezetni lelki önmaga felé. A járástanulás mellett ez a legfontosabb. Segíteni önbizalmának kiépülését. Ha ne adj isten bármi csapás által a tárgyait, a társadalmi biztonságát elveszítené is, lelki ereje és szellemi kincsei megmaradnak, hogy mindent újra tudjon kezdeni. Ám ha ő nem ismeri ezt a kincses tartalékot, akkor vissza fog szaladni hozzánk akár még felnőttként is, hogy fogjuk meg a kezét, bármilyen idősek is leszünk. Ez akkor már fájni fog a gyereknek és a szülőnek is. Ez pedig a megfelelő időben elengedett gyermekkori kézhez vezethető vissza.

Gyermekkorában csemeténk kezét elengedni a megfelelő időben nekünk kell kezdeményeznünk, mielőtt ő kezdeményezné. Ám még a sétálós időszakban dicsérjük sokat gyermekünket, és tanítsuk meg a lelke erejére és szelleme szépségére! Hisz addig is rá figyelünk, amikor jó szót szólunk hozzá. Az egészséges önbizalommal máris jobb dolga lesz egész itteni földi életében.

Addig fogd a kezét, amíg lehet és kell, és utána engedd is el, tanítsd meg neki is, hogy ő is elengedje a tiédet!

Az apa-, de sok esetben az anya-gyermek kapcsolatot is gyönyörűen reprezentálja Zorán dala.

A tartalma nagyjából: amíg pici a gyerek, az apának dolgoznia, futkosnia kell, ezért nem ér rá a gyermekével törődni, focizni. Aztán amikor pár évvel később ideje és igénye lenne rá, hogy gyermekével foglalkozzon, akkorra a gyerek nő ki az apával való focizás időszakából. Az apa hiába is kéri, hisz az az idő már elmúlt.

Címkék:      

Hozzászólások