Lexi Babasztár játék

Lexi & Magazine

Te&Én / Kapcsolat

Öribari vs. nagy Ő

Az én ilyen történetem azzal kezdődött, hogy bemutattam a B.F.F.-emet (best friend forever) a szomszéd srácnak. A kapcsolatuk az elején csak szórakozásnak indult. Hónapokig ment köztük a huzavona, a se veled, se nélküled, aztán később, ahogy ez általában lenni szokott, a „kutya és a macska” egy pár lett. Amíg ment a „húzd meg, ereszd meg” játék, addig természetesen én voltam a legjobb személy a magánügy kitárgyalására és a tökéletes cinkostárs a pasas szédítésében. Ahogy azonban eltalálta őket Cupido nyila, egyre inkább kiszorultam az életéből.

Az elején még csak-csak találkoztunk, bulizgattunk, de megmondom őszintén: brutálisan idegtépő úgy bulizni, hogy közben a másik fél folyamatosan az ajtót szuggerálja, hogy vajon mikor jelenik meg a színhelyen az említett férfi. Így tehát nyílvánvalóvá vált számomra, hogy ezt az együtt bulizást nem nagyon kell erőltetni, inkább délutáni programokat kell szerveznünk. Az ötlet maga nem lett volna rossz, de mivel manapság az okostelefonok korszakát éljük, ezért sajnálatos módon ezek is kudarcba fulladtak. Viber és a Whatsapp – mond ez nektek valamit? Hasonló függőséget tud okozni, mint az alkohol, a drog és a szerencsejáték. Szóval az ilyesfajta problémák miatt döntöttem úgy, hogy háttérbe vonulok – nem mintha más választásom lett volna.

Az idő múlásával nemhogy alig keresett, de az én telefonhívásaimat is úgy kezelte, mintha egy távoli rokon lennék Kukutyinfalváról, akivel esze ágában sincs hosszabb eszmecserét folytatni. Biztos tudod, milyen érzés, amikor süket fülekre találsz egy történet mesélése közben, és a másik reakciója gyakorlatilag csak ühümözés és ahazás. Zárójelben megjegyezném amúgy, hogy ő volt a legnagyobb szószólója annak, hogy ha valakinek kapcsolata van, attól még ugyanúgy lehetnek barátai is. Ehhez mondjuk tartotta is magát egészen az ismeretségünk nyolcadik évéig.

A dolgot súlyosbította még az a fordulat is, hogy nemrégiben álmaim megvalósítása érdekében összepakoltam a legfontosabb dolgaimat, melyek a létfenntartáshoz kellenek, vagyis konkrétan az egész szobámat, és elköltöztem a szülővárosomból, hogy Budapesten éljek. Így, mondanom sem kell, még jobban eltávolodtunk egymástól. Persze hívtam őt is, hiszem régebben még benne volt a pakliban, hogy ő is szeretne költözni, de a dolgok változtak. Az első pár hónapban még találkoztunk, amikor hazalátogattam, de az utóbbi időben már egyáltalán nem. Ebben mondjuk szerepet játszottak a pletykák és a kavarások is, ugyanis arrafelé igencsak sok az irigy és unatkozó ember, akiknek egyéb gondjuk sincs, mint borsot törni a másik orra alá.

Szóval így szakadt meg a barátságunk. De van egy dolog, amiért egyáltalán nem bánom: úgy gondolom, ha már nem nekem hisz egy pletykával kapcsolatban, ott már régen nagy bajok vannak.

De mindent összevetve végül is ki vagyok én, hogy pálcát törjek mások felett, amikor a legutóbbi komoly kapcsolatom rózsaszín felhős időszakában én is vakvágányra küldtem az öribarimat egy időre? Szóval mi bajunk lehet nekünk, nőknek, hogy azt hisszük, választanunk kell? Ennyire félünk a „vénlány szindrómától”, hogy mindent képesek vagyunk feltenni egy lapra?

 

 

Kép forrása:  wikihow.com

Címkék:    

Hozzászólások