Lexi Babasztár játék

Lexi & Magazine

Világ / Portré

In memoriam Füst Milán és Nagy László

Miután letudtuk az érettségit, hajlamosak vagyunk örökre búcsút inteni az irodalomnak és vele együtt a verseknek is. Örülünk, hogy soha többet nem kérik rajtunk számon, vajon az adott pillanatban mire is gondolhatott a költő. Pedig a versek is képesek gyönyörködtetni, és akár kikapcsolódásnak is  jó program lehet, ha tv-nézés helyett egy verseskötetet veszünk a kezünkbe. A verstanulás is hasznos, hiszen fejleszti a memóriánkat, bővíti a szókincsünket, és még az agyműködésünkre is jó hatással van!  A mindennapi rohanásban tehát érdemes egy kis időt a kultúrára is fordítanunk, ugyanis ezzel saját világlátásunkat is gazdagíthatjuk.

Füst MilánA magyar szabadvers atyja, Füst Milán Kossuth- és Baumgarten-díjas író, költő és drámaíró, akit 2000-ben a Digitális Irodalmi Akadémia is posztumusz tagjai közé választott. A feleségem története című prózáját még Nobel-díjra is jelölték. Mindezek ellenére azonban a magyar irodalom egyik kevéssé ismert alakja. Az irodalomtörténészek szerint egyedi hangja van a magyar lírában, stílusa Berzsenyi Dániel lírájához áll legközelebb. Egyik legszebb verse az Álom az ifjúságról, ezt olvashatjátok most.

 

 

Álom az ifjúságról

 

Fogja lámpását s az arcomba világít… (oh jól tudom, hogy ezt teszi,

Mert mindent tudok én, ha alszom is.)

S akárha szemeimre szállna rá a nap, a látás is megédesűl,

Hogy csupa báj és fény borítja tőle, illeti

Elfáradt lelkemet s a gyötrő hév is szinte felmagasztosúl, –

A gyötrő hév bizony! Óh emberek!

Ti nem tudjátok ám, ki voltam én!

A láng… oly esztelen, akár a láng,

Mely lobog meztelen,

Mert nincsen kérge s eszi önmagát vadúl

Sír és viháncol önmagának, aztán visszahull.

 

Vagy voltam tán, akár a trombiták szava,

Mely téli hajnalon riadva száll tova,

S a táj, szegény, eszmélni kezd,

Holott pihenne még és nem akarja ezt

És aki bandukol, félénken néz oda,

 

Hát ilyen voltam én. Az élet így telik,

Hogy csendesűl az ember estelig, –

Ma már én csendesebb vagyok. Lurkó ne féld botom,

Egy öreg úr vagyok, akinek nincs neve

S ki bottal jár ugyan, de nem suhint vele.

 

Csak még az álmaimat nem adom.

Hogy adnám? Óh nem adhatom. Az még enyém.

A régi lázról álmodom. Vegyétek ezt: ez mindenem.

A régi hév, a régi gyötrelem.

Szememre száll a tűz, napfényben áll a tér –

És látom magamat, egy ifjut gondokkal teli…

Oh tépd ki hát a szívemet és add neki.

(Füst Milán)

 

Nagy LászlóMásik tehetséges költőnk Nagy László, aki szintén Kossuth-díjas és a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja. Emellett számos egyéb elismerésben is részesült, többek között József Attila-díjban, Radnóti-díjban vagy a Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál aranykoszorújában. Az ő neve már ismertebb irodalmunkban, a verseiből vett idézetek némelyike mára szállóigévé vált. Legismertebb műve a Ki viszi át a szerelmet? című vers, melyben rámutat arra, hogy a társadalomnak igenis szüksége van a költészetre, a versekre és a költőkre.

 

Én is így gondolom, de szerintem felesleges ezt jobban hangsúlyozni, helyette hallgassátok meg Latinovits Zoltán előadásában a verset!

Forrás: Wikipédia

A képek forrása: weheartit.com, mek.oszk.hu, magyarulbabelben.net

Címkék:    

Hozzászólások