Lexi & Magazine

Világ / Portré

„Ha azt csináljuk, amit szeretünk, érződik a kisugárzásunkon is”

Lexi: Miből áll a zenei kommunikáció? Elsősorban ezt most az énekléssel kapcsolatban kérdezem. Hogyan kell ezt elképzelnünk?

Hegyesi Hudik Margit: Nos, a nonverbális kommunikáció minden művészeti területben benne van, a kérdés az, hogy milyen százalékban. Az éneklésben, festészetben például jobban szerepel – tehát nem az írott művészetben, mint költészet, irodalom –, hanem az előadóknál. Ha a tanításra gondolok – a kérdést én most ilyen szempontból is megközelítem –, akkor technikai dolgokban rengeteget kell asszociálni, sokat kell fantáziáltatnom, vizualizáltatnom. Mindenkinek más egyébként az egyénisége, a szellemi, a technikai felkészültsége, de ez utóbbi változik, fejlődik és előrehalad. Nekem is sokat kell asszociálnom, hogy ki tudjam nyitni a hallgatókat, mert csak nyílt lelkiállapotban lehet igazán jól dolgozni és énekelni. Ha a magam szempontjából közelítem meg a témát – azaz, én mint előadó –, akkor pedig megint kell a fantázia, mert ha nincs, akkor hol van a művészi átélés?! Azonban az asszociáció mégis főként akkor szükséges, amikor tanítok. Az énektechnikában emellett még fontos a nonverbális kommunikáció is: mivel központi szerepet játszanak az érzelmek, rengeteg a gesztikuláció – ezt magamra mint énekesre is értem, és a hallgatóimra is, hogy kihozzam ezeket belőlük, vagy hozzásegítsem őket. Ezt azonban már az előadásra értem – amikor már tudják a darabot, a technikát –, hogyan interpretálják jól a művet. Tanításkor a nonverbális kommunikáció már csak azért is fontos, mert nem lehet és nincs is idő mindent elmagyarázni a diákoknak. Éneklés közben én is és a hallgatók is nonverbálisan reagálunk, ha valami az éneklésben nem volt jó, máshogy kellett volna csinálni valamit – ilyenkor én általában jelzek valahogy, például mosolygok, és a hallgatók abból már tudják, mit szeretnék kifejezni. De ehhez alaposan ismernünk kell már egymást.

Lexi: Mennyiben tükröződik a diákok személyisége, egyénisége énekléskor?

H. H. M.: Abszolút, 100%-osan. A személyiség megismerése folyamat kérdése, hónapok, évek alatt derül ki. Énekléskor megmutatkozik az egyéniség, mert ha például valaki egy bizonyos személyiségjeggyel megáldott, az az ember úgy is fog énekelni, bizonyos emberek akár úgy is, mint már egy sztár… Az ilyen típus már a teremben is úgy viselkedik, amikor még tanítvány. Aki viszont alázattal tekint a munkára, a zenére, a tanulásra, az viszont nemcsak az éneklésre fog így tekinteni, hanem az élete során bármilyen más feladatra is. Előadói szempontból tekintve a kérdést pedig: fontos a kinézet, az öltözködés – mindennek az egyéniséget kell követnie, műfajtól függően. Én például egy teltkarcsú, barna hajú, nőies nő vagyok, nem lehetek nadrágban – legalábbis csak bő fazonúban –, az egyéniségemhez sem illene. Nem is választhatok olyan darabot, amely teljesen más személyiségtípusnak való – például kiszőkített hölgynek. Én ugye teljesen más karakter vagyok.

Lexi: Ha a kérdést hangi adottságok szempontjából közelítjük meg, akkor mi a helyzet?

H. H. M.: Abból a szempontból is tükröződik, hiszen én, a test vagyok az éneklés során a hangszer. Amilyen én vagyok, az rögtön kisugárzik, még akkor is, ha tudok játszani a hangommal – meg kell is játszani, a műfajokat figyelembe véve persze. Azonban az én egyéniségem mindig ott van. A különböző személyiségtípusok éneklése közben mások a gondolatok. Egy hideg, szikár típusú ember például másképp énekel, mert nincsenek benne mély érzések. Énekléskor ez a fajta egyéniség is kijön. Valakiről teljesen lerí, hogy nem tudja, miről énekel, nem képes átérezni – ez mind-mind személyiségi probléma. Különbség van aközött, hogy valaki nem képes átérezni, miről énekel, vagy nem tud úgy tenni, mintha átérezné. A jó színészi képességgel megáldott énekes úgy tesz, mintha érezné. Ez utóbbiak az úgynevezett ripacsok… (mosolyog) Ők mindent eljátszanak, de ez nem belülről jön, hanem úgy tesznek, mintha átéreznék, és aki ezt nem veszi észre – mármint a közönségből –, az ezért a típusért odáig van.

Lexi: Azt figyeltem meg, hogy bizonyos előadóművészeknél a technika eleve adott, abban nagyon jók, de érzelmileg valahogy nem jön át az előadásuk. Valakinél viszont ez épp fordítva van, tehát az érzelmek adottak, a technika viszont már kevésbé. Akad, aki pedig mindkettővel rendelkezik. Ez valóban így van?

H. H. M.: Igen, akinél csak a technika van meg, azok valószínűleg sivárabb érzelmi szinten működő művészek. De egyébként ennek több oka is lehet. Például: nem tudja a művet, először énekli, lámpaláza van, satöbbi. Tehát ez nem biztos, hogy azért van, mert hiányoznak az érzelmei… Az előadó-művészetről, éneklésről tudni kell, hogy nagyon összetett, és nem egészen ugyanaz, mint a színészetnél. Nekik beszélniük kell, beszélni születésünk után nem sokkal már tudunk. Énekelni is egyébként, csak a kettőt összetenni nehéz, illetve még idetartozik az átélő, interpretáló képesség is. Ha ez nincs meg, akkor valószínűleg lehet marha jól megtanult technikával, szép hanggal előadni, és akkor mi van?! Tehát a gondolat, hogy nekem – mint közönségnek – mitől nyújt ez a személy élményt?

Lexi: Tanulható, hogy valaki át tudja adni az érzelmeket?

H. H. M.: Csak akkor, ha benne van genetikailag. Ha nincs, akkor felesleges, és nem is fog előjönni. Ez olyan dolog, hogy vagy szeretem a paradicsomlevest, vagy nem. Ha genetikailag az van belém kódolva, hogy nem szeretem, nem is fogom megszeretni. Persze változtatható éneklés szempontjából, de csak egy kicsit: ha győzködöm a hallgatót, hogy itt most puhábban kellene énekelni, érzelemmel telien, akkor évek alatt valami megváltozik, valami előjön, de ha nincs meg a született genetikai tehetség…

 

Lexi: Mennyire érződik a hangon a lelkiállapot? Tegyük fel, ha például valaki éppen szomorú, annyira nem szólal meg a hangja?

H. H. M.: Nem. Akkor levegős, és akkor szoktam megkérni, hogy meséljen, mi a baj… A saját hallgatóimat ismerem, és észreveszem, ha valami nem stimmel. Muszáj tudnom. Már az első órán is szeretem tudni, hogy a tanuló milyen családból jön, hány gyerekes család az, és hogy honnan jött: egy kis faluból vagy éppen Budapestről. Ezek is nagyon tükröződhetnek a személyiségben. A családi háttér, a származás mind fontosak ilyen szempontból, és befolyásolhatják a munkáját. A lelkiállapotra visszatérve pedig, ha nem kérdezek rá, hogy van-e valami baj, akkor viszont a hangon úgyis hallatszik. Ezzel lehet, hogy nem minden hangképző tanár van így, de én úgy tudok hatékonyan dolgozni a hallgatóimmal, ha ismerem őket, ha beszélgetek is velük.

Lexi: Ha Ön énekel, előad, akkor tudatosan gesztikulál? Ha igen, miért? A gesztikuláció a hang elképzelését, az érzelem tükrözését vagy mindkettőt jelenti? Hogyan kell ezt elképzelnünk?

H. H. M.: Én ösztönlény vagyok. Ha rólam van szó, amikor éneklek, akkor ösztönösen jönnek a dolgok. Ezt onnan tudom, hogy például azt mondja a férjem, anyukám, fiam, hogy annál a dalnál nagyon jó volt az a kézemelés, nagyon szép volt! Akkor én visszagondolok, és elgondolkodom, hogy jé, ott valóban felemeltem a kezem? A visszajelzésekből szoktam tudni, de nálam ösztönös ez, 90%-ban. A 10% pedig akkor van, ha tudatosan szeretném beállítani, vagy azért, mert nem érzem magaménak a dalt – például könnyűzenénél –, de el kell énekelnem, viszont szépen is szeretném, de mivel nem az enyém a dal, nem jön ösztönből a gesztikuláció. Akkor tudatosítanom kell, hogy melyik gesztikulációnak mikor és hol a helye a dalban. Nálam azonban a tudatos gesztikulálás nagyon kevésszer fordul elő.

Lexi: Ha jól tudom, beszédhibás embereknek az éneklés sokat segít. Ez igaz?

H. H. M.: Igen, mert például aki beszéd közben dadog, annak az idegi alapú – s nem beszédtechnikai, hangszervi probléma. Az éneklés ezt oldja. Az éneklésben nem dadog, nem kapkod – a beszédhibás embernek az éneklés valószínűleg terápia.

Lexi: Önnek volt már beszédhibás tanítványa?

H. H. M.: Igen, volt. Nem volt vele sok dolgom, mert beszédben dadogott, az éneklésben azonban soha nem volt ilyen, egyszer sem szaladt meg az agy, mert a beszédhiba idegi alapú, nem függ össze az énekléssel. Más területet mozgat az agy, egyébként valószínű, hogy a dadogás egy korábban valamitől kialakult félelem miatt következik be. Az énekléskor ez a félelem nem mutatkozik meg. Hangszervi probléma például a raccsolás. Az éneklés során a raccsoló embernek például személyre szabott gyakorlatokat kell mutatni.

Lexi: A lámpaláz leküzdésében segíthet-e az énekóra, s ha igen, akkor hogyan?

H. H. M.: Sokaknak segít az éneklés a gátoldásban, a feltöltődésben. Sokan mondták már, hogy feltöltődnek énekóra után – Ön is. Ezzel sokan vannak így. Azonban, miután én ezeket a pozitív energiákat átadom, elfáradok viszont… Ilyen szempontból az énektanítás nagyon fárasztó, sokkal fárasztóbb, mint előadást tartani. Az egyéni oktatás, az énektanítás azért fárasztóbb, mert nagyrészt az energiákkal dolgozunk. Nemcsak a tudással, a technikai dolgokkal, hanem energiákkal is – művészetekkel foglalkozni energiát igényel: hogy megmutassam a hallgatónak, mit hogyan kell elképzelnie, hogy rávegyem, hogy változtasson, hogy irányítsam, hogy kedved adjak, hogy megszerettessem… Hogy sikert érjek el, ezekre oda kell figyelnem. Anyukám szokta mondani egyébként, hogy ezt a részét próbáljam meg lazábban venni, de nem tudom… Napi 6-8 órában órát tartani komoly munka, mert a hallgatók várják is a visszajelzést, bizonyítani, teljesíteni akarnak. Meg persze ott van még az is, hogy anyagot kell adni, figyelni, de a legtöbb energiát a fentiekbe fektetem. De én ezt ezért csinálom, és nem is panaszképpen mondom. A hangképzéshez azonban minden kell: ez pedagógia és pszichológia is egyben. A tanítvány ugyanis nem tud úgy jól énekelni, ha nem érzi jól magát az órán, ha begörcsöl, vagy nincs éneklős kedvében. Ez ugyanolyan dolog: ha nem vagyok éhes, nem akarok enni. Ha nem akarok énekelni, ha nem vagyok olyan állapotban, akkor nem fogok énekelni. Ez ilyen egyszerű. Csak ezt mind nekem kell irányítani. Na, ehhez kell sok energia.

Lexi: Tegyük fel, ha valakinél nem lelki, hanem technikai okai vannak a lámpaláznak, például nem elég magabiztos az énektudásában, azzal, hogy rendszeresen jár hangképző órára, megszűnhet a lámpaláz?

H. H. M.: Én azt gondolom, hogy teljesen nem, s nincs is értelme kiűzni. Ha nincs lámpaláz – persze a fokozat a lényeg –, akkor nincs művészet. Ha nem vagyok felpörögve, hogy igen, én meg szeretném mutatni, azt, amit tudok – ha nem gyűlnek össze ezek az erők, akkor nem tudunk művészetet interpretálni.

 

Lexi: Tehát ez egyfajta pozitív stressz, mely motivál?

H. H. M.: Igen.

Lexi: Ezek szerint akkor Önben is van lámpaláz…

H. H. M.: Hogyne lenne! Egészséges mértékben. Mindenki azt hiszi egyébként, hogy nincs lámpalázam, de azért, mert nem látványos nálam a lámpaláz: nem izzad a tenyerem, nem remegek, de van bennem. Szóval szerintem ez kell is, meg valahol intelligencia kérdése is, mert ha valaki nem akar megfelelni, akkor nem izgul…

Lexi: Sokszor úgy érzem, az éneklés egyfajta terápia… Felszabadítja, feltölti az embert lelkileg. Ennek van valamiféle tudományos magyarázata? Ha jól sejtem, hasonlóan működik ez, mint a művészetterápiák többségénél: kialakul egyfajta önkifejezés. Jól látom?

H. H. M.: Igen. Az önkifejezés nagyon fontos. Szeretni kell magamat, szeretni kell a hangomat, szeretnem kell az éneklést, szeretnem kell mindezt megmutatni. Azt szoktam mondani, hogy egy kicsi nárcizmus mindenkiben kell hogy legyen, aki kiáll és énekel. Illetve emellett egy kis magamutogatás is kell: ez én vagyok, én így éneklek, ezt a darabot én így adom elő. A tudással pedig előjön az önbizalom, és fontos még a szereplés és az adott zenemű szeretete is.

Lexi: Az éneklés, előadás bizonyára komplett képet ad a lelkiállapotról, mint ahogyan ezt már meg is említettük… Az éneklés is visszahat azonban a lelkiállapotra?

H. H. M.: Visszahat: én, ha éneklek, szeretek örömet adni. Azonban a taps, az a bizonyos pozitív hullám, ami visszaérkezik előadás alatt a közönségtől, az viszont engem tölt fel. Ebből pattanhatnak ki fantasztikus dolgok: ehhez a művész önmagában kevés. Énekelhetek én otthon gyönyörűen, ha nincs fogadó…

Lexi: Nagyon örülök, hogy erre kitér, hiszen voltaképpen leírta egy kommunikációs modell lényegét…

H. H. M.: Igen. Tehát jönnek vissza hullámok a közönségtől, vagy az a döbbent csend… Ha például azt veszem észre a közönségen, akkor én még többet adok magamból, mert érzem, hogy tetszik, amit adok. Ez ugyanolyan, mint egy férfi-női kapcsolatban, ha mész az utcán, és azt látod, hogy valakinek megtetszel, akkor kihúzod magad, mert érzed, hogy tetszel a férfinak… Csak az éneklés során nem a tetszésről van szó konkrétan, hanem egyfajta kommunikációról, művészi előadásról. Szóval az előadás engem is nagyon feltölt. Utána órákig nem tudok lenyugodni pozitív értelemben, azon jár az eszem, mi hogyan hangzott el. Ezt az otthoniakkal is kibeszéljük. Még az előadás után is tart ez a jó érzés, addig, amíg nem nyugszom le, addig tartanak azok a hullámok, energiák. Ez ugyanaz például, mint egy rockkoncertnél, ahol a közönség örömében csápol. A közönséggel való kommunikáció ugyanúgy ott van nálunk is, például egy Puccini-áriánál vagy Kodály-esten. Annyi példát tudnék mondani, amikor a közönségből valaki az előadásom közben táncra perdü, vagy megtörli a szemét. Ez nagyon nagy élmény. Ez az én feladatom, hogy úgy interpretáljak, hogy a közönség mindent befogadjon. Egyébként ez a művészet! Amikor azt mondja az anyukám: „Annyira szép tudsz lenni a színpadon!” Valószínűleg olyan energiákat adok ki magamból olyankor, ami meglátszik a kisugárzásomon, hiszen azt csinálom, amit szeretek…

 

 

 

Címkék:        

Hozzászólások