Lexi & Magazine

Szellem

Az önsanyargatástól az önbizalomig

Az írás megkezdése előtt tépelődtem, hogy belekezdjek-e vagy sem, s ha igen, akkor hogyan is tegyem. Mivel jómagam is sokáig abban a tévhitben éltem, hogy ilyen módon tudom elérni a hőn áhított ideális alakot, s beleestem ennek az egésznek a csapdájába, ördögi körébe. De vajon ez az alak valóban ideális volt? Ki által volt annak kikiáltva? Soha nem voltam egy nádszál karcsú lány, s ehhez társult még egy jókora dac: igenis megmutatom, hogy el tudom érni azt, amit kitűzök magam elé, még akkor is, amikor az már irreálissá válik.

Egyik pillanatról a másikra, egy véletlen mondat tette fel arra  a bizonyos i-re a pontot, hogy igen, akkor attól a naptól kezdve koplalni fogok! Jött a szokásos sablonszerű viselkedés: minimálisra csökkentett étel, őrületes sportolás és azok az apró trükkök, melyeket hasonló emberek osztanak meg a többiekkel. Igen, bizony, létezik ugyanis egy, az anorexiások számára létrehozott kis csoport, ahol egymásnak adnak tippeket, az ő szempontjukból sikerélménynek számító kilók elillanásairól beszélgetnek. Vágytam a tökéletességre ezúttal is, s igyekeztem maximálisan megfogadni azokat, holott egetverően éreztem az éhséget, és mikor láttam a körülöttem lévő embereket, hogy falatoznak, inkább valamilyen ürüggyel gyorsan kimentem. Azt éreztem ugyanis, hogy sírógörcsöt kapok. Emellett pedig emlékszem, hogy azzal hessegettem el ezeket az érzéseket magamtól, hogy még mindig van mitől megszabadulnom annak dacára, hogy az utolsó időszakban már alig tudtam segítség nélkül kikelni az ágyból, megcsúnyult a bőröm, a körmöm is, de ez engem akkor hidegen hagyott.

Minden másnál fontosabbnak éreztem azt, hogy még, még és még kerüljön le rólam a „felesleg”. Azonban egy nap édes, drága jó apám, amikor egy nagy veszekedés végeztével én épp a sarokban duzzogtam – hogy hagyjanak és ne akarjanak tömni, mint egy libát, mert úgysem nyelem le az ételt –, odalépett és beszélgettünk. Úgy, mint még soha azelőtt: emlékszem, kezdtem látni a szemén, hogy nem ellenség, hanem barát, aki kezdi érteni a miérteket. Hogy mi lett a vége a beszélgetésnek? Az, hogy megfogta a kezem, és egy negyed zsemlét elkészített nekem, s patakokban folyt a könnyem. A kezét végig fogva az egyik kezemmel, a másikban az eledellel kuporogtam a konyhaszéken, és a számhoz emeltem. Tisztán bevillan a mai napig ez a kép, az, ahogy remegve haraptam bele, az ízre, amit oly sokáig nem éreztem, s azt mondhatom, hogy olyan jól nem esett azóta egy falat sem. Igen, azt lehetne gondolni, hogy akkor innentől kezdve minden ment szépen, mint a mesében. De nem! Kemény, rögös út állt még előttem: meg kellett küzdeni minden egyes mosolyért és elégedettségért, amikor a tükörbe pillantottam, és azért, hogy elégedettséget érezzek magammal szemben, megismerjem az önbizalmat. De megérte. Tudom, hogy én is kellettem hozzá, de a család ebben az esetben is sok erőt adott, mankó és védőháló a küzdelemben.

Végső soron miért is vetettem mindezt papírra? Mert hiába elcsépelt mondat az, hogy a belső, önmagunkkal megbékélt állapot kihatással van az egész életünkre: de igen, így van! Mosolyogni jó, harmóniában lenni önmagunkkal még jobb!

 

A kép forrása: weheartit.com

Hozzászólások