Lexi & Magazine

Szellem

Ennyi??? / Really??

Ehhez hasonló gondolatokkal álltam a zuhany alatt, és zokogtam. Már kezdtem hozzászokni, hogy most már a sokadik reggelem kezdődik ugyanúgy. Már jó ideje éreztem, hogy nem vagyok a helyemen. A mások szemében álomhivatásnak tűnő munka a szememben ellaposodott, és rutinná vált. Csak átlebegtem a napokon, és fejben egyáltalán nem voltam ott. Idegennek éreztem magam a saját bőrömben. Az élet zajlott körülöttem, de én csak megfigyelő voltam. Körülvettek a barátaim és a családom. Látszólag minden normális és hétköznapi, de én máshol jártam. Valami nem hagyott nyugodni ott legbelül. Valami mardosott. Téptem magam, hogy biztos bennem van a hiba. Mint általában, túl büszke voltam kibeszélni a problémáimat, úgyhogy egyedül szenvedtem. Biztos csak átmeneti! Mindjárt túl leszek rajta! – üvöltöttem magamnak. De a tépelődő érzés és a sírás nem mozdultak, és mint szürke árnyak nap nap után követtek, akárhova mentem. Vettem én a jeleket: lehet, hogy lépni kéne. De nem törődtem velük. Amikor egy nap alatt 9 ember távozott a cégtől, vagy amikor először kezdett megbomlani a kellemes baráti légkör… Mégsem moccantam. Kényelmesebb volt maradni. Hitegettem magam, hogy majd valami javul, változni fog, és akkor minden újra szép és jó lesz.

Nem bírtam tovább. Ha visszagondolok azokra az időkre, Viktor Frankl osztrák neurológus és pszichiáter idézete jut az eszembe, miszerint: „When we are no longer able to change a situation – we are challenged to change ourselves”. Ez a fordításom szerint annyit tesz: „Amikor többé már nem vagyunk képesek megváltoztatni egy helyzetet, akkor kihívás elé vagyunk állítva, hogy megváltoztassuk saját magunkat”.

2010 novemberében jártunk, és egy volt kolléganőm 2 hónapja au pairként már Kaliforniában élt, és 3 gyerekre vigyázott egy amerikai családnál. Tőle kaptam az ötletet és az indíttatást. Először csak Európa határain belül gondolkoztam, de az aupair-ügynökség közvetítője hamar meggyőzött arról, hogy nekem Amerikára van szükségem. Mintha ezt rendelte volna az orvos a panaszaimra gyógyírként. Úgyhogy nagy levegőt vettem, és beadtam a jelentkezésemet az aupair-programra, az Egyesült Államokba. Kitöltöttem egy Háború és békényi papíráradatot, elkészítettem a bemutatkozó PowerPoint prezentációt, és mint egy jóllakott óvodás, hátradőlve, mosolyogva vártam, hogy melyik család vár tárt karokkal. Eltelt egy hónap, majd még egy… Lassan 2011 márciusát írtuk, és még mindig semmi előrelépés. Nehéz lenne elfelejteni azt a napot, amikor egy barátommal Budaörsön squasholtam. Egy órán át csak kergettem a labdát. (Jelzem: azért máskor legalább eltalálni sikerül, ha nem is vagyok egy squashbajnok). Dühből játszottam, azaz inkább csak csapkodtam a levegőbe. Miért nem történik már valami?? Igen, a türelmet még azóta is tanulom...

Azóta már nagyon-nagyon sokszor megtanított az élet, hogy véletlenek nincsenek, és minden tökéletes időzítés szerint működik. 2011 májusában megszületett Z., ezért a későbbi host családom au pairt keresett. Ha van szerelem első skype-olásra, akkor a miénk az volt. Minden klappolt. Valahogy olyan természetes volt az egész beszélgetés. Amikor arról meséltem, hogy mennyire szeretek sportolni és szörfözni, H., a későbbi host apukám mosolyogva erősítette meg, hogy nekem Kaliforniában van a helyem. Pár héttel később már a repülőjegy adatairól emaileztünk. Hirtelen egy kattintással a helyére került néhány kirakó. Kaptam elég időt, hogy elbúcsúzhassak mindenkitől, és nyertem még egy szuper nyarat Budapesten abban a biztos tudatban, hogy szeptembertől már egy másik földrészen kezdek valami újba. 2011. szeptember 12-én, amikor felszálltam az Amerikába tartó repülőgépre életem egy új fejezetét kezdtem el. Egy útkereszteződés és egy újratervezés után ismeretlen útra léptem. Elindultam felfedezni és megtalálni önmagamat. Mindennek már 3 éve. Azóta pedig nincs megállás…

 

Really??? Seriously that’s all?? My life shall be the same as this for the next 40 years till I shall retire. Excuse me! This is NOT what I ordered. Where is the prosperous career, the dog-kid program I was wondering about? Somewhere something slipped away. Waiter! I would like to reorder everything.

I was sobbing without stopping in the shower again with these thoughts. I started to get used to start the mornings like this. For a longer period of time I felt that I do not find my place. My work that would mean the dream career for somebody else, for me only meant another day in the treadmill. I levitated over the days and my mind wondered miles away. I felt like an alien in my skin. Life was rushing around me, but I played only the role of the observer. I was surrounded by colleagues, friends and family. Seemingly I lived a normal, everyday life. But something inside did not let me to rest and it burnt me. I was puzzled and blaming myself that something was wrong with me, but as usual I was too proud to speak my mind so I chose to suffer inside. I could handle it! – I shouted to myself- and soon I would be able to get back to my ‘normal’ life. Just a temporary disorientation. Just a ditch. But the uncomfortable feeling and the sobbing held on to me and day by day as grey shadows followed me everywhere. I did receive signs, which like signposts on the road warned me to change my way. When on the same day nine colleagues left the company or when the friendship-type relations started to loosen up… But it was more comfortable to stay. I misguided myself with false promises that something might change and… And what?

I could not pretend anymore. If I look back to those days, words of Victor Frankl, the Austrian neurologist and psychiatrist pops into my mind.  ’When we are no longer able to change a situation – we are challenged to change ourselves’.

In November 2010 a former colleague of mine had settled down in California as an au-pair and had been taking care of 3 kids in an American family. She gave me the first impulse. First I was looking for opportunities only in Europe, but the representative of the au-pair agency quickly convinced me that I need the USA. As the doctor would prescribe another continent as a salve for my symptons. So I pulled myself together and I applied for the au-pair exchange program into the US. I filled out a huge pile of paperworks, I made the powerPoint introduction and with a huge smile on my face I was waiting for the perfect family who was waiting just for me. The first month passed, then the second… slowly the calendar showed March 2011. I will never put that afternoon out of my head. I was playing squash with a friend. Played??? For a hour I could not even reach the ball. (Just a quick note: even if I am not a squash-champion usually at least I am able to hit it). I played with anger and flapped in the air like I would chase a mosquito. Why???? Why nothing had not happened yet???

Since then life taught so many lessons and I know that coincidence simply does not exist. Everything has to happen in accordance with a perfect timing. In May 2011 Z. was born in California and my host-family started to look for an au-pair. If Love at first skype exists that depicts our first chat. When I described how much I love to do sports and would love to try surfing, H. my host dad confirmed that California is the perfect place for me. Some weeks later we emailed about the details of my flight. Suddenly some pieces of the puzzle found their places. I won enough time to say goodbye to everybody and say bye to Budapest and I knew that from September I would start something new. When I got on the airplane towards the US on 12th September in 2011 a new chapter of my life began. After a crossroad and some rescheduling I stepped on a new road to rediscover myself. This year I celebrated the 3rd anniversary of my lifeturn day. And since then there is no turning back.

 

Molnár Blanka

http://thepuzzleofmylife.com/

Címkék:          

Hozzászólások