Lexi & Magazine

Szellem

Szeresd önmagadat jobban, mint felebarátodat!

Azt mondani valamire, hogy ennyi volt, már nem akarom, vagy éppen el se szeretném kezdeni – elképzelhetetlennek tűnt. Tudni kell rólam, hogy soha nem tudnék szándékosan senkit sem megbántani. Soha nem tudnék ártani a körülöttem lévőknek. Még azoknak sem, akik nekem ártottak. Akár a távoli múltban, akár a közeliben.

Egyszerű lány vagyok, egyszerű élettel. Apróságokkal segítek, ha tudok – mégis: annak, aki a kevésből az ad, az apróság sem apróság, hanem igenis nagy dolog. Mindig is arra vágytam, hogy picikét önző lehessek. Az önző alapvetően negatív tulajdonságként van titulálva a köztudatban, mégis néha arra vágyom, hogy csak magamért hozzak meg döntéseket. Ne helyezzek magam elé mindenkit – ellentétben azzal, ahogy tettem, amióta megszülettem.

Kicsit talán közrejátszik a horoszkópom, vagy az, hogy nem vagyok makkegészséges. Mégis leginkább talán apukám példája az, melyet ok nélkül követtem. A hihetetlenül jó szíve, ami bennem is öröklődhetett. Bár negyedannyira sem tartom jó embernek magam, mint őt. Azt mondják, a gyerekek utánzással tanulnak; nem csak a kicsik, a nagyobbak is. Nem mindig szándékosan leszünk olyanok, mint a szüleink. Ahogy nálam sem volt ez direkt dolog. Egyszerűen, ha valaki kérdéssel, kéréssel fordult felém, az első gondolatom, hogy segíthetnék. Hogy tehetném szebbé a napját? Se pénzem, se egzisztenciám, se jó kapcsolatrendszerem. Mégis talán egy dolgom van: a jószívűségem. Amit már párszor a földbe döngöltek, ezért ki akartam tépni magamból. Ha őszinte akarok lenni, nemtörődöm emberré akartam válni. De nem jött össze. Hogy ez rossz vagy éppen jó, azt nem tudom.

Azt tudom, hogy kemény munkámba került megtanulni nemet mondani. Vagy még most is dolgozom rajta? Lehet. Minden kapcsolódik, ok-okozati összefüggésekbe rendeződik. Hatalmas nagy gömbök, melyek egymásba kapcsolódnak, majd szétválnak, aztán újra összekapcsolódnak. Annyira jó lenne néha, csak néha nem nézni azt, hogy mi lesz majd a távoli jövőben. Csak a pillanat hevét érezni, átérezni, megélni, majd elengedni. Tényleg nagyon fontosak a célok, ahogy ezt már sokszor írtam. De a célok mellett ott van az odavezető út, ami legalább ennyire lényeges, mint maga a befejezés. Az a rengeteg sok tapasztalat, ami azzal jár, hogy ballagunk, formál minket. Alakítja az életet. Ahhoz, hogy megismerjünk önmagunkat, ingerek és szituációk szükségesek. Egyáltalán nem rossz, ha néha csak sodródunk az árral, néha meg kőkeményen megyünk előre. Hajtunk, addig, amíg ez jó érzéssel tölt el, és lelkesít az út. Bár az örömök akkor azok, ha jelen vagyunk, és a mi életünkben is jelen vannak a számunkra fontos emberek. Jelen kell lenni ahhoz, hogy a kapcsolatok tartósak maradjanak. Nem fizikailag értem ezt, hanem lelkileg. Szerintem egy titok van: az őszinteség. Ennél több nem is kell. Aki őszinte, az előbb-utóbb megkapja a viszonzást, és így van ez a jószívűséggel is.

Sokat elárul mindenkiről a környezete. A szűk baráti kör ismer igazán, és mond el a legtöbbet rólunk. Egymás nélkül a dolgok nem érnek semmit. Mesélnék egy-két példát. Amikor olyan helyen dolgoztam, és megtehettem, kenyérrel, péksüteménnyel segítettem egy családon. Volt, hogy hajléktalannak adtam befőttet. Nagyon örült neki. Ha tudtam, gyümölccsel segítettem másoknak. A napokban bejött a munkahelyemre egy hölgy, taxit akart hívatni, az aktuális eladó simán nemet mondott neki. Én meg elővettem a telefonom, hogy segítek.

Sok embertől hallom védekezésként: minek segítsenek, ha még csak meg se köszöni sokszor a másik fél. Lehet, hogy nem köszöni meg. Az is lehet, hogy elfelejti, de én nem a viszonzásért segítek, hanem azért, mert ez nekem okoz örömet. Néha fárasztó, ez az öröm. De lényegében, magam miatt teszem. Ha nem így lenne, talán már nem tenném.

De akkor miért akarok megtanulni nemet mondani? Azért, mert egyszer majd eljön az az idő, amikor nekem kell a segítség, amikor nekem kell egy szelet kenyér, egy kedves szó, egy szem alma, én szeretnék befőttet enni, és még lehetne sorolni. Viszont tudom, hogy az élet olykor kemény: teljesen magunkra hagy minket. Pontosan azért, hogy megtanuljunk talpra állni. Higgyük el, hogy elég erősek vagyunk egyedül is. Iszonyat nehéz ezt elfogadni. De eljön az a pont, amikor el kell. Mert különben az én életem nem haladna előre. Iszonyatosan szeretek adni, örömet okozni, mert ebben nőttem fel. Megháláltam a szüleimnek is, amikor megtehettem, hogy amikor tudtak, támogattak. Apukám 50. születésnapjára egy külföldi utat ajándékoztam, hogy láthassa a tengert. Ma sok embernek elképzelhetetlen, hogy ő eddig nem látta, hiszen szinte természetes, hogy a korosztályom tengerpartra jár nyaralni, ha csak sátorban vagy kocsiban alvással oldható meg, akkor is. Viszont a szüleim nem ebben a szerencsés helyzetben nőttek fel, hogy ezt megtehették volna. Potyogtak a könnyeik, amikor megtudták, mi a szülinapi meglepetésünk nekik – a tesómmal közösen adtuk. Jó érzés volt látni a meghatódottságukat. Ez az ajándék valamilyen módon anyagi jellegű, de nem a pénzbeli értékén volt a hangsúly, hanem az eszmein. Életre szóló élményben volt részük.

Pár éve Ausztriába kényszerültem egy szezonra dolgozni. Hogy miért, az nem téma most. A lényeg, hogy akkor egy szép videót ajándékoztam a születésnapjukra. Ami pont úgy meghatotta őket, mint anno az utazás. Mindenhogy lehet adni, ha az ember igazán akar. Csak akarni kell.

Egy dologra érdemes odafigyelni: addig adjunk, ameddig az nem teher a számunkra. Ha már teherré válik, jobb megtanulni, hogy nem. Erre nincs recept, hogy hogyan, miképp. Nincs rá iskola, nincs rá tanfolyam, csak mi magunk vagyunk és az elhatározásunk. Az, ami igazán számít.

Sokat utazom, ez a hobbim, ezt valóban magamért teszem. Egy dolog, amivel nem akarok senkinek megfelelni. Csakis magamnak. Minél többet látni a világból, tanulni, élni és önmagamat szeretni közben, úgy, hogy nem érzem rosszul magam. Ez az igazán nagy kihívás. Minden utazás tanít valamit, ad egy tapasztalatot, bölcsebbé tesz. Azt mondják, a bölcsesség a korral jár – szerintem pedig a megszerzett tudással, ami nincs korhoz kötve, csak eseményekhez és különböző hatásokhoz. Át kell élni mindent, hogy aztán levonjuk a magunk kis következtetéseit. Én is csak egy „szem” vagyok, egy megfigyelő, aki elindult azon az úton, ahol én vagyok az első. A tapasztalataim még nem adnak okot következtetések levonására. Még nem tudni, hányszor helyezem a többieket előtérbe. De most már legalább tudatosan figyelem majd a határokat. Maximum elgondolkodtatnak, és ez már elég. Ki akarna ennél többet?

 

http://norinautazasai.blogspot.hu/

Novotni Nóri

Címkék:          

Hozzászólások