Lexi Babasztár játék

Lexi & Magazine

Szellem

Angyal

Hiába élek Angliában, hiába esett eső karácsonykor, én akkor is hóillatot éreztem, narancshéjjal és fenyővel vegyesen, és épp olyan repeső szívvel vártam az Angyalt, akárcsak 30 évvel ezelőtt. Mert nekem az Angyal hozta a karácsonyfát meg az ajándékokat. Hűségesen eljött minden évben, sőt, idén is!

Az ezoterikus irodalom olyan mennyiségben ontja az angyalokról és csodákról szóló könyveket, hogy egy élet is kevés ahhoz, hogy egyáltalán akár csak az összes címet elolvassuk. Az én felkészültségem annyira sekélyes a témában, hogy idézni sem tudok, említeni sem. Csak a saját felismeréseimre merek hagyatkozni, azt is félve mondom ki, világért sem vetemedek én agymosásra vagy tanácsadásra. Én így látom, az sem baj, hogyha kiderül: csak az én elmémben jelenik meg így. Az Angyal úgyis minden évben eljön, és punktum!

Nagymamám azt mondta gyermekkoromban, hogy mindenkinek van egy őrangyala, aki láthatatlanul vigyázza lépéseinket, figyel ránk, és nagyon elszomorodik, ha rosszat teszünk. Nemcsak évente egyszer, karácsonykor látogat meg, hanem mindig velünk van, és folyamatosan oltogatja belénk a szeretetet, ha megnyitjuk szívünk kiskapuját. Éppen óvodából tartottunk hazafelé, és ahogy éreztem, hogy kiszabadultam, teljes gőzzel elkezdtem rohanni, mindenre felmásztam, mindenről leugrottam, fejjel lefelé lógtam a hintán, szegény mama nem tudott begyűjteni sehogy sem. Lehet, hogy csak trükkből találta ki az egészet, hogy valahogy lecsillapítson, és ő tudta a legjobban, hogy a mese a gyenge pontom, arra mindig elcsendesedtem. Tátott szájjal hallgattam, ott, a napsütéses játszótéren. Ha jól emlékszem, pár napig nem fért a fejembe, hogy hol van az angyalom. Farkát kergető kiskutya módjára pörögtem magam körül, látni akartam. Nagyon kíváncsi voltam, hol lehet; fiú-e vagy lány, szép-e, okos-e? Jött a kamaszkor, a lázadás, a későbbi pörgés, megpróbáltatások és ez a sztori valahogy feledésbe merült. Megfeledkeztem róla. A kézről, ami vezet és annyi mindenkiről, aki szeretett, várt rám. Bolond voltam, mindig a nyüzsgést, a pörgést kerestem, és eszembe sem jutott az Angyal. Pedig mindig is velem volt, és tudom, hogy most is itt van. Mondjuk, nem üldögél a vállamon, annál sokkal több dolga van. Szegény, nem egy könnyű esetet kapott!

Azt még mindig nem tudom, hogy egy egész hadseregem van-e angyalokból, vagy csak egyetlen, de az hihetetlen átváltozó tehetséggel rendelkezik. Abban viszont biztos vagyok, hogy mindig velem van. Érdekes, gyermekésszel is hittem, de mennyivel más a felnőtt bizonyossága! Nem vagyok buzgó hívő típus, sőt, addig kifejezetten vallásellenes voltam, amíg érteni nem kezdtem valami mélyebb igazságot a dogmák mögött. Senki sem volt a környezetemben, aki megtanított volna csodát látni vagy legalábbis keresni. Vallásos nevelésem kimerült a minimális templomlátogatásban, azt is sok éven át hanyagoltam. Annyit tudok, hogy református vagyok, habár sok értelmét ennek sem látom, és nem értem, miben különbözik ez a katolikus, unitárius vagy bármilyen más keresztény felekezettől. Bevallom, nem is érdekel. Ha holnaptól azt mondják, hogy xyz vallású vagyok, az én világom akkor is ugyanilyen marad.

Angyalt is azért nevezem Angyalnak, mert ez a fogalom magában foglalja mindazt, amit egyébként nagyon nehéz meghatározni. Mindig a megfelelő időben, megfelelő arccal érkezik. Nem tartja valami nagyra magát, ez benne a csodálatos, hagyja, hogy majd én döntsem el, elfogadom-e vagy sem. Volt ő már álom, inspiráció, hirtelen sugallat, lakótárs, jóbarát, segítőkész szomszéd és kolléga. Volt már helyzet is, érzés, előttem elsuhanó idegen – ez csak az, amit számon tudok tartani. Folyton körülöttem és ugyanakkor bennem van. Mindig volt és mindig lesz. Nem tudom, honnan jött és azt sem, hogy mivé lesz majd, ha én már kilépek a földi élet útvesztőiből. Talán szükségem lesz rá ott is, az is lehet, hogy eggyé válunk – ahogy most is egyek vagyunk bizonyos értelemben. Fogalmam sincs, hol volt a születésem előtt.

Azt is mondhatnám, hogy Angyal annyi, mint katalizátor. Átalakító erő, egón és tudaton kívüli, mégis bennünk élő, átlényegítő energia. Vagyis olyan személy, helyzet, élmény, bármi, ami segít önmagunk mélyebb rétegeihez hozzáférni, vagy csak kihozza belőlünk a legjobbat. Néha olyan dolgok törnek felszínre, amikről nem is tudtunk, sőt, állítjuk, hogy  azt én neeem… Hitted volna rólam, hogy ehetőt fogok valaha is főzni? Vagy hogy könnybe lábad a szemem egy kisgyerek láttán?Vagy hogy a lépcsőház előtt síró kölyökmacskát a legdrágább kötött sapkámba költöztetem?

Legelső szerepét nagytataként játszotta. Hús-vér ember, földi esendőségekkel, a maga hibáival és mégis valami földönkívüli tökéletesség volt a nagytatám. Tata. Milyen jólesik leírni és halkan kimondani. Most is könny tódul a szemembe, valami fájó nosztalgia, hiányérzet, szeretet és öröm vegyes hatására. Büszke vagyok rá, hogy ismertem és önkéntelen megnyilvánulásaimban felfedezni vélem őt és azt, amit tőle kaptam. Elsősorban szeretni tudott és elfogadni, de azt annyira, hogy senki mással annyira biztonságban nem éreztem magam, mint vele. A történet, a mese, a szavak szeretete, a természet, Hargita, erdők, hegyek, titkok, bizalom, meglátni minden élőlényben önmagam hasonmását – ezt oltogatta gyermeki elmémbe. Tudom, hogy tudta: a lelkemet formálja minden mackómese, amit hirtelen improvizált, csak úgy, séta közben. A dörmögő hangja, cammogó járása, öreg macihoz hasonló tartása (már halálosan beteg volt, csak én nem tudtam) hihetővé tette a beszélő medvék és mókusok világát. Egy mese volt az idő, amit vele töltöttem. Varázslat. Amikor a könyörtelen cirrózis elvitte, kisírni sem tudtam a fájdalmat. Emlékszem a temetésre, arra, hogy a sírásók a szokásnak megfelelően lapáton körbekínálják a földet, mindenki egy rögöt dob az elhunyt sírjába. Amikor hozzám ért a lapát, hátratettem és ökölbe szorítottam a kezem. Öntudatlanul is viszolyogtam attól, hogy rögöt dobjak rá, üvöltött bennem a fájdalom: nem, én nem temetem el soha! Szerettem volna mindenkinek nekirohanni, és megrázni, felpofozni őket: hogy vagytok képesek földet dobni Tatára?!

Egy nálam is öregebb szőrmemackó, Dörmike kapta mindazt a szeretetet ezután, amit Tata számára tartottam fenn. Bocsáss meg, Tata, hogy nem viseltem gondját Dörmikének. Amikor 17 évesen megszöktem hazulról, Dörmikét elhagytam, zsákba dugva várta további sorsát. Évek múlva már hiába kerestem kétségbeesetten mindenhol, hiába kértem számon – eladták az ószeren. De a mai napig emlékszem rá: apró kis ölbevaló mackó volt, bundája és fülecskéje mogyoróbarna, mancsa meg talpacskájának pamacsai pedig fehér szőrméből voltak; apró kis fekete gombszeme vidáman nézett a világra.

Sajnálom, hogy a gyerekem – majd ha lesz – már nem ismerheti meg. Csak remélni merem, hogy jó helyre kerültél, Dörmike! Tudd,hogy egykori rossz gazdád gyakran gondol rád, és hogy kedves kis pofikádat nem felejtettem el.

Plátói szerelmek, már amennyira egy 12 éves serdülő lángolását szerelemnek érdemes nevezni, barátságok és példaképek összereje segített kapaszkodni akkoriban igencsak omlófélben levő világomba. Néha, amikor a hangulat tetőfokán tomboltunk egy rockkoncerten, marosparti tivornyán, vilanásszerűen belém hasított a józan kétely: normális ez? Lehet erre életet alapozni? Tényleg örökké tart?

Persze, hogy nem. De az emelkedett adrenalinszint, a végtelen szabadságérzet, az a hit, hogy nincs határ – ez életre szóló függőséget okozhat. Amit akkor beengedtem még nagyon fiatal és képlékeny lelkembe, az valamilyen szinten rögzült, és talán egész életemen átkísér. Szerencsére akkor még jók voltak a példaképek. Mert én olyan szintű fanatizmussal éltem át mindent, annyira szomjaztam az újat, a világmegváltást, akár egy muzulmán öngyilkos terrorista. Nem láttam az orrom hegyén túl, vakon hittem és bíztam mindenkiben. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy valahogy a jó emberekkel kerültem össze. Igazán építő társaság, jóérzésű, kedves lelkek. Akkoriban ért véget a kommunizmus Romániában, korlátlanul áramlott be a nyugati kultúra, telibe találva a szellemileg és érzelmileg teljesen éretlen átlagpopulációt. Lett is belőle akkora káosz,hogy a mai napig nem látni ki belőle. Aki bírja, marja – mindent megtehetsz, csak legyen elég kenőpénz a zsebedben – ez az egyetlen szabály. Én ebbe a világba nőttem bele – tinédzser voltam, a legérzékenyebb és legfogékonyabb életkor. Tágabb baráti körömben minden elképzelhető és elképzelhetetlen csodabogár szerepelt: részeg motoros rockerek, színésznövendékek, plázacicák, mimózalelkű kamasz költők, kisportolt izompacsirták, sőt még egy nálam jóval idősebb festő is, aki mára már hajléktalan, és régi barátok adományaiból él. Mindent ki akartam próbálni, mindent tudni akartam, mindenre teljesen nyitott voltam. Hiába is próbáltak kordában tartani. Az otthonról való elszökést és észrevétlen visszasompolygást olyan tökélyre fejlesztettem, akár egy kísértet. Akkor tűntem el és jelentem meg újra, amikor csak akartam, és nagyon élveztem azt, hogy van nekem egy jó kis titkom, ami csak az enyém. Ettől mindenkinél okosabbnak éreztem magam, büszke voltam a „hőstetteimre”. Szerintem ha mindenhová elengedtek volna, lehet, hogy nem is mászkáltam volna el minden éjjel, de így, hogy szökni kellett meg szervezkedni a sok kétes alakkal, az akkora kaland volt, amit nem lehetett kihagyni.

Csak felnőtt fejjel tudom felmérni, hogy akár valami nagyon rossz is történhetett volna (minden feltétel megvolt hozzá), valami visszafordíthatatlan. Csodával határos, hogy soha semmi komolyabb bajom nem lett. Apám éppen azon a délutánon rendezett családi botrányt, amikor az egyik barátom agyonverte a másikat. Szó szerint. Egyik ment a hullaházba, a másik a börtönbe, 17 évesen. Ha akkor egy nyugodt családi délután lett volna, ott lettem volna köztük, talán áldozatként, talán csak szemtanúként. Ezt a traumát is megúsztam. Ezután az a kör szép lassan oszlani kezdett, néhányan közülük a mai napig úgy élnek, mint tinikorukban, az idős anyjuk nyugdíjából, a jobbérzésűek mindenütt a világban, nyugodt kispolgári életet élnek, vagy színészek, edzők, apukák, anyukák.

Amikor már tényleg nagyon laza volt a pórázom, annyira, hogy már-már nem is volt, szerelmes lettem. Az őrangyalom feltúrbózta magát, és az akkori ideálomnak éppen megfelelő rockzenész képében vette kezébe az irányítást.

Tibi az a típusú férfi, akitől tökéletesen biztonságban éreztem magam. Nem a megjelenése, de a belőle áradó szeretet és odaadás azt a fajta érzést keltette bennem, amit nagyapámmal éreztem. Persze ez nem tudatosult bennem, nem úgy néztem rá, hiszen akkor nem is tudtam volna nőként vonzódni hozzá. Az azonban akkor is feltűnt, hogy a keze és körme formája pontosan olyan, mint a Tatáé volt. Ha akkor nincs az életemben, talán le sem érettségiztem volna. Sosem fogom tudni meghálálni, amit tőle kaptam. 17 voltam, megláttuk és megszerettük egymást egy tavaszon. Ősszel hozzáköltöztem (oda szöktem otthonról), és minden megváltozott. Szerényen éltünk ugyan, de tökéletes szeretetben és biztonságban voltam – szinte minden átmenet nélkül házitündérré változtam. Persze az első tökfőzeléket úgy megsóztam, hogy csak fűszernek lehetett használni más ételek mellé, de ő hősiesen legyűrt egy adagot. Ezután ő főzött végig, amíg utolsó iskolai évemet befejeztem.

Van a szeretetnek egy olyan formája, ami mindenen átlép. Ez már nem szerelem, az régen elmúlt, ő boldog kapcsolatban él igencsak nagy örömömre. Tényleg. Őszintén és tiszta szívből. Addig fájt a hiánya, amíg tudtam, hogy neki is fáj a hűlt helyem. Milyen érdekes, hogy tudtam, teljesen életszerű bizonyossággal, ott lüktetett a lelkemben az ő fájdalma, folyamatos flashbackszerűen hasított belém, teljesen váratlanul, a nap különböző óráiban. Valamiért nehéz volt tudomásul venni, hogy alakul egy új kapcsolata – látod, mire képes az ego és a büszkeség! Nem tudtunk már egymással élni, mégis képes lettem volna megnyomorítani magamat is vele együtt, csak azért, mert ordított bennem, hogy az enyém, nem adom! Nagyon rondán reagáltam: kijelentettem, hogy többé sohasem beszélhetünk, és nem tarthatjuk a kapcsolat semmilyen formáját sem, de pár nap alatt teljesen átértékelődött minden és… megkönnyebbültem! Ott feküdtem az ágyon, délutáni szieszta nyáron, atomdühösen, és sajnos olyankor a jóérzés teljesen mínuszban van bennem. Megszólalt bennem egy hang – felőlem nézhetsz hülyének, de esküszöm, annyira eleven volt, mintha fülhallgató lett volna rajtam: „a szeretet az élet, a szeretet az élet”. Akár most is fel tudom idézni: női hang volt, picit olyan színpadiasan visszhangzott, és nem hagyott nyugodni. Olyan meglepő volt, hogy a dühömről meg a féltékenységről meg is feledkeztem, és nagyon bambán kutattam az emlékeim között, honnan származhat. Pár perc töprengés után jutott eszembe,hogy hát persze! A Kincskereső kisködmön zárósorai! Nagyon sok évvel azelőtt, amikor még Tata is itt volt, mesélték nekem. Később, amikor a betűket megismertem, magam is elolvastam, de nagyon bőgtem tőle, így egyszerűen megfeledkeztem róla. De nagyon régen volt már! Hogy jött ez nekem akkor a fejembe?

Néha ezek a villanásnyi érzések is akkora erővel tudnak megmozgatni, akár fizikailag egy teherautó. Ajánlatos figyelmet szentelni nekik; legtöbbször kiderül, hogy nem csak a fáradt idegrendszer játéka volt. Jó tanítók ők, a racionális matekagyunknál sokkal jobban tudják, merre van a helyes út. Az a baj velük, hogy a társadalmi konvenkciókkal teljesen ellentétes irányt mutatnak, ezért néha elhessegetjük őket. Remélem, odafent vagy odabent megértik és elnézik nekünk. Néha bevállaljuk, hogy mindenkire magasról teszünk, és a szívünket követjük (ugye mennyire könnyebbülünk olyankor?), néha meg fejet hajtunk az elvárások előtt.

Olyankor valami ott bent nyom, szorít, mást akar, másként. Angyal akcióban – így szoktam nevezni magamban. Nagyon bordán tud rúgni, a szív elszorul, a szem lefelé görbül, a homlok összeráncolódik, a gerinc és a nyak tájéka megfeszül, mélykék színű súlyos fátyol tompítja jókedvünket, talán még másnap reggel is érződik a keserű szájíz.

Szóval még egyszer: van a szeretetnek egy olyan szintje, ami tényleg mindenen átszivárog! Óriási katarzisokat okozhat ez a kötelék, nagyon meg tud kínozni, de boldogít is, és nemesebbé tesz. Sőt, megtanít saját magadon röhögni, de nagyon! Erre a külvilág nemigen tanít meg, sőt, igencsak szeretetellenes magatartást diktál. A külvilág hatására kötjük a délibábokat a korhadt paradicsomkaróhoz, mert ha nem, akkor vesztesnek címkéznek. Vannak sémák, amiknek meg kell felelni, csak nem nagyon mélyen belelelkesülni, kérem,ez itt a való világ! Farkastörvények uralkodnak. Precíz matematika, mindennek ára van – és fordítva is: minden befektetés; ha látod, hogy nem térül meg, ne csinálj hülyét magadból, fiam, nem azért kínlódtam veled, hogy semmi haszna se legyen!

Én hálás vagyok a könnyeimnek, csupán a létezésükért. Hálás vagyok a lelkiismeretnek, amikor nem hagy nyugodni. Hálás vagyok a jóhiszeműségem miatt elkövetett „hibákért”. Mert abban hiszek, hogy ezek a tévedések egyrészt jó kis tanfolyamok, mindennél hatásosabbak, másrészt pedig azt igazolják, hogy ha csak ideg-óráig is, de „a szeretet az élet” jegyében cselekedtem – és,ugye, ahogy Ákos dalolja: csak félig él az, aki nem mer. 

 

Folytatása következik. 

Szerző: Nomi

Fotó: graphics99.com