Lexi Babasztár játék

Lexi & Magazine

Szellem

Lepkelámpa – III. rész

Várhat újra a tűzre. De már ereje sincs fellobbanni. Azt csak ő tudná megmondani, mekkora őserő kell ahhoz, hogy megtartsa a lángot magában és magából táplálja. Vagy talán el sem tudja mondani. Ez az ő feladata ezen a világon egyébként fel sem volna találva. Valaki nála magasabbrendű ezt eldöntötte már abban a pillanatban, amikor ő még csak sok szerteszét heverő részecske volt.

Ha szerencséje van, talán nem kerül a szemétdombra. Ott már tucatnyi kiégett társa várja, színlelt együttérzéssel és alig palástolt kárörömmel. Ha még addig nem darálják be, majd ő is így fogadja az utána következőket. Veszélyes dolog a kiégés. A keserűség, ami utána következik, rákos daganatként monopolizál minden ép és hasznos területet, amihez csak hozzáfér.

Ilyen a lámpások élete... Hacsak nem kapnak egy búrát, ami megvédi a lángot és még meg is égeti azt, aki rátörne.

Hogyan lehet védőburkot szerezni – és megéri-e egyáltalán? Akkor hová lesz a szellő simogatása, ami táncra csábítja a lángocskát, és amely által szenvedélyes, hajlongó tangóvá olvadnak össze? Már nem is táncolnak, hanem ők maguk a tánc, de olyan, hogy olyat koreográfus csak álmában alkot. Ők maguk a zene, egy néma szimfónia, egy lüktető ritmus, ami bennük él, és belőlük született. Csak ismerni lehet, de nem lehet lekottázni. Mert az a lélek legmélyebb bugyraiból tör fel – amint megfejteni, megmagyarázni próbálod, elillan ámuló szemeid elől, és már másként, máshol lejti. Ha átadod magad, elsodor, magával visz, magad is átváltozhatsz egy túlvilági flamenco részévé, de ha le akarod utánozni, csak merev botlábat érzel magadon. Amikor meg benne vagy, akkor meg nem tudsz magadról.

Hová lesz az egész világ, mivé zsugorodik össze, ha védőburokból kell nézni? Hová lesz a rózsa illata, ha a tüskéje miatt védőburokból szimatoljuk körbe?

Rodica nagyon sokat segített abban, hogy ezeket... Á,nem is, inkább mindketten egyszerre értettük-éreztük meg. Valahogy mindig eljutottunk az agymenés egy olyan pontjához, ahol már egyikünk sem tudott okosabb lenni. Kölcsönösen juttattuk el egymást oda, ahol már mindketten elnémultunk, és ez mindennél ékesebben szólt a tanulságról.

Legutóbb, amikor hazalátogattam, semmi különöset nem terveztem. Villámlátogatás, éppen csak megölelni az otthoniakat, gyors bevásárlás és repülés vissza. Éppen gyógyulófélben voltam egy rosszul sikerült próbálkozás után. Töltekezni szerettem volna, végigfutni  a kedvenc helyeimen, és aznap valamiért intenzívebben jutott eszembe az, amit Rodica mondott pár évvel ezelőtt. Hogy én egy harcos vagyok, ez a karmám ,vonzom a gyengéket. Nagyon féltett, mert szerinte még nagyon sebezhető vagyok. Meg azt is mondta, hogy sok az energiám, de nem tudom megvédeni, és csak az a szerencsém, hogy gyíkfarok módjára tudom regenerálni. Ekkor azon gondolkodtam, hogy ez mind szép és jó, de meddig tudom én ezt csinálni? Miért kell, hogy ez így legyen?

Miközben baktattam az egyik plázából a taximegállóig, annyira nagyon szerettem volna, hogy Rodica éppen Marosvásárhelyen legyen, és beszélgessünk egy jót. De ennek kicsi a valószínűsége, fel sem hívom, biztosan Bukarestben van, nekem meg csak 2 napom van indulásig. Amikor pár másodperc múlva belebotlottam a járdán, az örömön kívül semmi mást nem láttam az arcán. Meglepődés nélkül leült velem egy padra, és elmondta, hogy az utóbbi 2 éve nagyon sűrű volt, de aznap reggel óta folyton rám gondolt, és habár nem is szereti azt a boltot, ami miatt arra az oldalra ment, valami miatt úgy érezte, ma jó volna oda belépni. Így találkoztunk.

Nagyon vázlatosan beszélgettünk, kevés volt az idő is, és igyekeztem nem rázúdítani mindent. Valahogy mégis kibukott belőlem, ami rágott belülről. Az, hogy miért történt meg velem újra egy energiaszipolyozás, főleg úgy, hogy még a tudatában is voltam, és tudtam, hogy nekem kell kilépni belőle, ha jót akarok magamnak. Meg ez az egész csatározás meddig kell még, mikor léphetek már túl rajta?

A válasza szinte csattant: addig bírod, ameddig kell. Mindig kibírsz annyit, amennyit kell, és előnyödre fordítod a fájdalmadat. Te egy harcos vagy. Nagyon nehéz lesz neked, és csak annyit tudsz tenni, hogy elfogadod. Még azt sem mondhatom, hogy nem fognak váratlanul érni a pofonok. Mert akkor jönnek, amikor jönniük kell, és nem akkor, amikor te akarod. Mindig azt hiszed, hogy még nem vagy felkészülve rájuk, mindig lázadsz, hogy miért, de igazából rá vagy készülve, amióta csak megszülettél. Sajnos annyi erőt kaptál, hogy ezek talán egész életeden végigkísérnek. Mindig lesz kísértés, mindig lesz kísértet. Tudod, az ördög soha nem alszik. Szerencsére az angyal sem. Az meg már a te dolgod, hogy mihez kezdesz velük. Tudom, hogy érted már: a kettő egy és ugyanaz. Mindig az, aminek éppen lennie kell.

Majd elengedtük egymást újra. Amikor visszértem gyermekkori szobámba, hátradőltem, és csak hagytam, hogy elárasszanak a képek, érzések, hangulatok.

Harc...Harcos... Elképesztő magány és elhagyatottság érzése társul ehhez. Rádöbbentem, hogy igaza van Rodicának. Akárhogy is nézem, mégiscsak ezt az utat kellett bejárnom. Vissza és újra előre, majd megint visszapörgetem az időt, emlékeket idézve, spekulálva, hogy mi lett volna, ha... De mindig be kell látnom, hogy akkor az a helyzet tarthatatlan volt. Ugorni kellett az ismeretlenbe, mindig tovább.

Mi lehet az én karmám? Megállapodhatok-e valaha is? Már nagyon szeretném.

Egyáltalán... Harcosnak lenni... Csak az értheti, aki maga is az.

Minden napra kell valami, ami miatt érdemes felkelni. Mások számára lehet ez egy csoda, egy csodálatos élet, de hidd el, nem szeretnéd. Magadnak sem, a szeretteidnek sem. Ha pedig te is az vagy, akkor már tudod. Ott mélyen, legbelül érzed már a súlyát. Foggal-körömmel küzdöd vissza magad a normálisba, az elfogadhatóba, a megszokottba, azért, hogy mindannyiszor rájöjj: ez az egyetlen csata, aminek a vesztese vagy. Mert neked ott nincs helyed. Neked itt a helyed, ahol kevesen vannak.

Fájdalmas sors. A leckék folyamatosan jönnek. Amikor már azt hittem, hogy mindent láttam, mindenre ráedződtem, akkor egy sunyi kis hétköznapi esemény padlóra zúz. Annyira, hogy hetekig betegen, erőtlenül keresem magam és a forrást, kétségbeesetten próbálom összekaparni a maradék erőmet, és... Nem megy.

Mindenhová kapkodtam, ami valaha feltöltött és boldoggá tett – közben pedig ásítottam az unalomtól.

Talán egy igazi harcosnak ezt is meg kell élni? Meg bizony.

Nem lehet elég edzett az, aki nem tudja, milyen, amikor az ember egyszerűen képtelen felállni. Meg kell élni azt, hogy milyen zombinak lenni: felkelsz, megkávézol, szarsz, eszel, túléled a napot, és a végén csak azért alszol el, hogy ne kelljen már tudni semmiről. Ez borzasztó – és nem csak pár napig tart.

Én azt sem tudtam, hova tegyem magam, mit csináljak, hogy már visszazökkenjek a kerékvágásomba. Nem a normálisba, csak az enyémbe. Azt sem tudom, hogy időben meddig tartott, mert még az sem érdekelt. Nem is számoltam a napokat. A pénzt sem. Semmit. Úgy éreztem, itt a vége. Folyton kívülről szemléltem magam, elképzeltem, mennyire nyomorult és siralmas élet ez így, majd visszavonulót fújtam magamnak. Minden reggel átizzadva ért, álmomban zihálva törtettem a sűrű erdőben, céltalanul, de érezve, hogy most haza kell érnem. Oda, ahol én otthon érzem magam. Az erdőszéli tisztásra, ahol öreg barátnőm vár égő tűzzel, csendben. Látom rajta, hogy már készült a találkozásra. Arca komoly, szeme mosolygós. Szó nélkül üzente:

– Örülök neked. Bárhogyan is döntöttél, jól van. Bízom benned, és a továbbiakban is fogok. Gyere, ülj le, melegedj át!

Egy kis nyugalom. Egy kis tűz. Mekkora kontraszt ez is... Nekem ne mondja senki, hogy az univerzumnak nincs humorérzéke! A tűz nyugtat, biztonságot ad, az otthon jelképe – miközben ő maga egy hatalmas lüktető őselem, és ha nem bánnak csínján vele, halálosan pusztít, de úgy, hogy éveken át semmi sem nőhet a nyomában. Tűz kell ahhoz, hogy megnyugodj, hogy biztonságban érezd magad. Lángocska lobog akkor, ha a szívedben szeretet van. Ezért olyan jó meleg az anyácska ölelése. Ezért önt el egy jóleső meleg akkor, amikor a szemébe nézel annak, aki hozzád tartozik. Aki ért, és akit értesz.

De tűz kell ahhoz is, hogy életben maradj, akarj és ne add fel. Tűz lobban a szívben olyankor, amikor hosszú ideig vegetáltál a létminimumon, és érzed, hogy most már netovább! Tűzzel világítottuk meg mindazt az utat, ami idáig elvezetett az emberiség történetében. Egynek élet, másnak enyészet ugyanakkor, ugyanott.

A Nap és sok más csillag is mind tűzből vannak. Csodálatos, hogy a kislámpa tüze is éppen olyan tűz, akár egy várost elemésztő óriási máglya.

– Miért kell fényt gyújtani az éjszakában? – kérdeztem Roditól.

– Azért, hogy messzebbre ellásson a szem, amikor a Nap úgy dönt, hogy láthatatlanná takarja a világot. Az éjszaka jóbarát, de lehet halálos is.

– Akkor miért támadják a lepkék a lángot, ha ők sem tudnak megélni nélküle?

– Nem támadják... Csak nehéz felismerni a határt. Néha annyira akarunk valamit, hogy annyira szorosan öleljük, hogy elpusztul. Néha ők pusztulnak bele az ölelésbe – elégnek, így táplálják a lángot. Néha sakk, néha matt. Sosem tudhatod előre. Ők sem tudják, csak táncra perdülnek a fény körül. Nem szorongatja őket a holnap gondolata, és ha egyik-másik társuk meg is ég, ők attól tudják, hogy lesz még a világon lepke is, lámpa is éppen elég. Mind elfogadja, hogy ahogy jöttünk, úgy megyünk is, ez a dolgok rendje. Most lepke, egy pillanat múlva lángoló lobbanás...

Rodi halk szavai kétség nélkül csengenek. Nyugodt belső bizonyosság árad nemcsak a hangjából, hanem az egész lényéből, ahogy ott kuporog, és látszólag egyetlen gondja a tűz ápolása.

– Lepkelámpa. – kuncogtam.

Együtt mosolyogtuk meg az élet drámáját. Nem feladással beletörődve, hanem szeretettel elfogadva – és a kiszipolyozottság helyébe lassan béke költözött. A szorongató fájdalmat mintha kézzel elvették volna.

Elaludtam, de még előtte félálomban elhatároztam, hogy nem is veszek védőbúrát a kerti lámpásra. Akkor csak hideg, önző neonfényhez lesz hasonló, ami arra világít, amit el akar adni. Elvész a melege, és hová lesz a lepkék tánca?

Inkább akkora tüzet gyújtok benne, hogy ne aludjon ki holmi suhanó léghuzattól. Inkább fáklyává növelem azt a lángot, hogy mindig tudjon annyi fényt adni, amennyi csak kell a lepkének. Hiszen ha csak önmagában világít, mit sem ér. Hagyom, hogy arról álmodjon, amiről csak akar. Legyen álmaiban napsugár, az egész világot fénybe borító. Az sem baj, ha a világon csak kevesen tudnak róla. Ő megteszi, amit tennie kell, amire hivatva van. Igazából nem számít, hogy hány méteres vagy kilométeres a körzet, amit megvilágít. Csak az számít, hogy igaziból világít, valódi tűzzel. Nem irigy a csillagokra, mert tudja, hogy mindenkinek helye és dolga van a Nap alatt. Félhetne a lepkéktől, de nem teszi. Nekik is akar világítani. Félhetne az esőtől, de nem teszi. Belefeledkezik a fényétől színessé vált cseppek zuhanó tömegének bámulásába. Félhetne a széltől, de nem teszi. Szárnyakat kölcsönöz tőle, elhajol, és hosszabbá válik, majd kiegyenesedik. Most talán szebb és erősebb, mint valaha.

 

Szerző: Nomi