Lexi Babasztár játék

Lexi & Magazine

Szellem

Lehetne félig tele is!

Nem, nem tökéleteset keresünk, kompromisszumkészek vagyunk. Pusztán egy olyan munkát szeretnénk, melyben fejlődhetünk, s nem darál be minket, nem vesz el a személyiségünkből. Sajnos ez a társadalom most ilyen. Leírom kendőzetlenül: sok a rabszolgamunka. Szó szerint. Persze nem esik le az embernek az aranygyűrű a kezéről, de a lelke megsínyli, ha olyan helyen dolgozik, ahol minden porcikájával érzi, hogy semmi keresnivalója nincs ott, nem éri motiváció, csak és kizárólag a szorongás. Nem hiszem, hogy ez jó út, bár tény, hogy választási lehetőség nem sok van. De ha boldogok is szeretnénk lenni valaha, a mókuskerékben úgy kell lavíroznunk, hogy ne őröljön fel minket végleg, olyan rezignálttá téve, hogy utána ki se tudjunk mászni belőle. Pontosan ez a baj néhány munkakörrel: az ember lelkét egy cseppet sem kímélik, sőt, alacsony szinten tartják – pedig tudjuk jól, hogy szárnyalhatna is akár…

Ha valaki ambiciózus, és tudja, mit akar, ráadásul némi idealizmussal is megáldotta a sors, akkor meg még nehezebb. Ez esetben még fájóbb a mókuskerék és a monoton életvitel. Egyikünk sem robot. Egyszerűen nem normális, ami megy: dolgoznak az emberek éjt nappallá téve, hogy sárga csekkeket fizessenek, meg hogy legyen mit enni – és ennyi. Reggel felkelnek, robotolnak, este hazamennek, lefekszenek. Majd kezdődik az egész elölről, közben meg mondogatják magukban, hogy nem ezt szeretnék, így nem boldogok, és csak álmodoznak egy teljesebb életről.

A depresszív hangulat különösen jellemző Magyarországra. Persze hogy jellemző rá, mivel itt még erőteljesebb a jelenség. A gond meg ott folytatódik, hogy hajtogatjuk, hogy ez az ország nem jó hely, innen el kell menni, itt nincs jövő… De most is kiállok Magyarország mellett: a helyzettel van a probléma, nem velünk, magyarokkal és nem is az országgal! Bár lenne elég erőnk, hogy erre próbáljunk koncentrálni, és tudjunk tenni valamit. Itt nyilván felvetődik a kérdés, kedves olvasó, hogy mégis mit lehetne tenni. Én sem tudom a választ, én is csak töprengek a megoldáson, de legalább elgondolkodom, és próbálom más szempontból – rendezői elvből – nézni kis hazánkat. Értékesek vagyunk tájastul és állampolgárostul is. Olyan ez, mint a depresszió: van egy szürke köd az ember előtt, amin képtelen átlátni; csak a rosszra van szeme, s képtelen észrevenni, hogy rengeteg jó is van. A saját negatív érzéseibe van beletemetkezve, sőt, egyre mélyebbre ás, de nem érzi, hogy sok lehetőség van benne, sok csoda vár még rá, és sokan szeretik. Ez az országra is igaz. Kis hazánk lehangolt, de szárnyalhatna is! A televízió meg még sulykolja belénk, hogy mi nem jó… Katasztrófa, bekattant emberek, meg született egy állatka – teszem azt – a nyíregyházi állatkertben. Körülbelül ennyiből áll egy híradó. Ezért kapcsoltam ki én és sokan mások is. A kereskedelmi csatornák pedig tele vannak felszínes műsorokkal, kevés az érték. Persze, az internetnek is rengeteg hátránya van, de felnőtt fejjel legalább meg tudjuk válogatni, hogy milyen „mocskot” öntünk magunkra, míg a tévénél ezt nem nagyon tudjuk megtenni, mert ott csak szivárog a rengeteg információ a tudatba – sokszor észrevétlenül. Néhány pozitív példától eltekintve, megy a program, hogy „minden rossz”. Elnézést a kifejezésért, de kell a fenének még ez a plusz pesszimizmus, amikor az ember a saját rossz hangjain is próbál felülemelkedni. A hírek, fontos információk pedig eljutnak hozzánk – magunk is megtalálhatjuk a módját. Én inkább olvasok… A tévém pedig kikapcsolva pihen, és jelenleg csak porfogónak jó, vagy még annak sem.

Azt mondom, akár munkáról, kapcsolatokról van szó, ne legyünk megalkuvók. Persze legyünk kompromisszumkészek, de figyeljünk magunkra, próbáljunk nemet is mondani! Hallgassunk a pozitív belső hangjainkra, megérzéseinkre, és ne térjünk le a saját utunkról! Ne higgyük el azt sem, hogy valami, amiben hiszünk, nem fog nekünk sikerülni – bárki mondja. Ne higgyük el! Persze, az önáltatás is veszélyes dolog, de ha azt érezzük, hogy valamire képesek vagyunk, és szeretnénk is, próbáljuk meg, csináljuk, küzdjünk érte! Küzdjünk magunkért. Sokat olvasom mostanában, hogy a változást magunkban kell kiviteleznünk; ez így van, bármilyen nehéz. Nekünk kell változtatnunk, csak mi tudunk kimászni a tehetetlenség érzéséből – mely talán nem is más, csak egy illúzió.

Végül pedig mantrázzunk magunknak pozitív dolgokat, akkor is, ha nehezünkre esik, és cselekedjünk akkor is, ha nincs kedvünk. A dolgok változnak: a felhők előbb-utóbb elvonulnak, és kisüt a nap. Az egész körkörösen működik, elmúlik a rossz is, csak ki kell tartanunk – és hogy el ne felejtsem: a félig tele pohár – igen, nézzük úgy, hogy félig tele van vízzel. Merthogy ez a valóság, a feléig valóban tele van. A másik része valójában üres, de van benne víz, szóval ne hagyjuk poshadni, hanem igyuk meg, töltsük újra, töltsük tele, és tartsunk ki – mindig. Mert mindig van valami jó megoldás: keressük meg!

 

A kép forrása: www.jendhamuni.com

 

A következő videó a minap Facebookon jött velem szembe – nos, örülök, hogy megnéztem! Ajánlom figyelmetekbe! 

Címkék: