Lexi & Magazine

Szellem

Múzsa

  

   A karácsonyi díszfények már régen dobozba zárva várják következő fellépésüket, de a kerti lámpák minden este hét órakor kötelességtudóan kigyúlnak.

   A házikóm elé kiráykék színű jutott. Ahogy a lentről induló fénycsóva ezer szilánkra törik a fákon, bokrokon megbúvó jégcseppeken, vékony sugarakra bomlik és a szélben lengedező levelekkel együtt mozog, aurora borealishoz hasonló látványban részesít.

   A macska mellé kuporodok az ablak elé, ketten bámuljuk a földönkívüli előadást. Macska egykedvűen veszi tudomásul, hogy ma ilyen a világ. Én megállás nélkül kutatok, önnön mikrokoszmoszomban kavargó kérdésekre keresek választ a kinti univerzumban.

   Honnan jön az a sok feszítő szorongás, ami nem enged megállni, megállapodni? Ami további utak bejárására késztet? Miért éppen én? És miért imádok olyan dolgokkal foglalkozni, amik valószínűleg ebben az inkarnációmban már nem fognak sem híressé sem gazdaggá tenni? De amint huzamosabb ideig felfüggesztem, kezdek szétesni, nem érzem magamat  egyben, folyton hiányzik valami és még a testem is mindenféle nyavalyás tűnetet produkál.

   Ilyen a keleti sportokhoz való ellenállhatatlan vonzalmam. Soha máskor nem érzem magam annyira közel a Teremtőhöz, önmagamhoz, a világhoz, mint azokban a pillanatokban, amikor a Yogának, Tai Chinek vagy a TaekWon Dónak hódolok. Nagyon jól tudom, hogy sportolói karriert már nem futok be, talán nem is akartam igazán soha azt az utat, nyilvánosan. Mégis edzek, lelkiismeretesen, majdnem naponta, néha partner nélkül is. Szinte eufóriát okoz, megszűnik a külvilág  és csak az akkor, ott, az a pont létezik, a csihipuhizsákon, amit befókuszáltam. Néha két óránál hamarabb le sem állok, anékül,hogy észrevenném. A végén jóleső bágyadtságban, mégis pezsegve érzem : ezért érdemes volt ma életben maradni.

   Miért pont ez? Hiszen gyűlölök még vitatkozni is  és az olcsó hollywoodi akciófilmekből szinte egyet sem láttam - nem is érzem úgy, hogy veszítettem volna bármit is. Választhattam volna a Judót, vagy léphettem volna birkózó apám nyomdokaiba, de engem ez a földönkívüli kifinomultság, pontos mozgáskoordináció és az erőkkel való manipulálás fogott meg. Tíz múltam, amikor egy ócska, félig fantasztikus kung fus filmet néztem. Nos, ha van szerelem első látásra, akkor ez az volt. Mai napig nem tudok betelni a himalayai szerzetesekről szóló dokufilmekkel. Próbáltam, kezdetben csak önkínzásnak éreztem, de ahogy hetek után valahogy  helyesen összeállt egy mozdulatsor, akkor megéreztem a benne rejlő jótékony erőt. Átjárt valami belső megértés, ráérzés, szinte látni, tapintani az áramló energiát … na igen, ez már mágia, sőt, spirituális orgazmus.

   Azt mondják, a dolgok megtalálják emberüket, amikor az készen áll a megnyilvánulásra.

   Belső tartást és energiát nyerek belőle, hosszú távra.Sőt, valami hatodik érzék és egyre élesebben és gyakrabban kap döntési jogot az életemben - vallom, hogy a Thai sportok áldása.

   Barátokkal  néha nagyon nevetünk azon, hogy akik majd halálom után kiürítik a kecót, mekkorát fognak nézni, hogy mi harci cuccot felhalmozott ez a szipirtyó, de vajon minek?

   Bárhogy is van, enélkül sokkal kevesebb, gyengébb, védtelenebb lennék. Sosem kételkedtem abban, hogy ennek igenis szerepe kell, hogy legyen az életemben. Rámtalált, vagy rátaáltam, az már teljesen mindegy, most már remélem, átkísér ezen az életen. Kit érdekel, hogy mire használom, avagy használom-e egyáltalán?

   Már nem kérdezem az okát, nem keresem a miértjét addig ameddig tudom, hogy az az ember tudok lenni általa - miatta, aki jó érzést okoz saját magának a puszta létezése által. Azt hiszem, a Teremtő ezt akarja tőlünk.

  

   A másik nagy terapeutám/szerelmem az írás.

   Mindig van egy belső feszültség, ami erre a szavakkal való ügyetlen zsonglőrözésre késztet. Néha nem is társul hozzá konkrét gondolat, csak valami megmagyarázhatatlan vágyat érzek az érzések papíron való megörökítésére. Csodálattal telve  szürcsölöm az irodalmi példaképeim által kevert eszmekoktélt, bámulom a szavakkal való bűvészmutatványaikat, vagy csak átadom magam a  közvetített varázsnak. Áhítom, álmodom azt a világot, kis egyszerű szobát, kopott íróasztalt és koponyát, ami szavakkal varázsol, gúzsba köt, érzelmi hullámokon rángat át, majd elvontat a biztos partra és ott szabadon enged. Amit ők csinálnak, az már mágia.

   Nálam ez csak amolyan lelki meztelenkedés : ott motoszkál egy érzés, egy gondolat, kiutat keresve a vele együtt kavargó többiek  kaotikus tömegéből, majd megragad egy ideát és annak szárnyain kirepül. Útközben már próbálgatja a színeket, gondolatokat, érzéseket és ami rajta ragad, azzal szépen összetaláltatja magát, homogenizálódik, majd  elkezd történni az elmémben, de annyira, hogy akkor már önálló életet követel magának. Amikor a legmagasztosabb dolgaimról szeretnék írni, akkor megmakacsolják magukat a szavak és elillannak, nem akarnak szót fogadni, oda nem illő kifejezések mögé bújnak, hogy aztán ezerszer javítgassam magamat. Amikor meg olyan helyzetben vagyok, hogy nem lehet írni, akkor ömlene ki minden, akár a lyukas zsákból.

   Régi ismerős, amolyan családi kísértet nálunk az írás.

   Anyai nagymamám édesapja is költő volt. Korán halt (huszonkét évesen), tüdőbajban, idegen földön, Olaszországban. Jó ember lehetett, mert nem maradhatott soká ezen a világon. Így nem írhatott annyit, hogy kiforrjon, netán híres lehessen. Egy kötete jelent meg  (STAIBL BODONI MIKLÓS-HÚSZÉVES ARCOM), azután elvitte a kilencszázas évek elején szinte divatos költőbetegség, a tuberkulózis.

   Mama ereklyeként őrizte apja kötetbe zárt lelkét. Édesapját, akivel már sosem találkozhatott, így ismerte csak, a versein keresztül. ,,Déditatát” mély tisztelettel őriztük a felső polcon, a százévesnél régebbi lexikonok és klasszikusok között. Kiskoromban kézbe sem vehettem, hogy össze ne maszatoljam.

   Talán innen a vonzódás e titokzatos alkímiához, ami a leghétköznapibb szavakat, sőt, ha tovább elemezzük, ősember által megalkotott hangokat kever ki különböző sorrendben és koncentrációban, ameddig  mondanivalóvá válik. Igen, a jó írás mond. Közöl és éreztet. Kiskapukat nyit a lelkedben, amiken keresztül szépen befurakodik a szívedbe és érzelmeket csak elő. Képeket varázsol eléd. Ismeretlen tájakon otthonosan tájékozódsz. Embereket, karaktereket ismersz fel. Csak azért, mert valaki valamilyen módon kikevert egy betűkoktélt. Sőt, ha elég lelket vitt bele, akkor olvasás közben saját hangodat véled hallani, ahogy váltakozó  érzelmi skálán rezeg, kérdez, felel, perel, megállapít, felkiált … Nem csoda ez?

    Nagyszüleim hozzáértően oltogatták lelkembe e bűbájos világ szeretetét. Mindenre volt versünk, dalunk, történetünk. Azokat úgy tudták előadni, hogy nemcsak hittem, hanem benne éltem.

   Tata - kozák tánc mestere volt - el is táncolta a cammogó medvét, ugrándozó mókust, a kíváncsi katibogarat (annyira szerencsés vagyok,hogy éppen ők jutottak nekem! ) - én így tanultam beszéni, így kaptak neveket a világ dolgai.

   Mama tanítóképzőbe járt a református lánykollégiumba. Bár az élet más szerepet osztott neki, a nélkülözés miatt fiatalon munkát vállalt, csiszoltsága, a kultúra szeretete és aktív művelése hamar előre juttatta, ahonnan már nyugodtan adhatott belőle az összes keze alá kerülő gyermeknek, amennyit csak bírt. Adott is, lankadatlanul.

   Igényes volt, csak két saját festményét engedte Tatának bekeretezni és a falra aggatni.

   Az egymással való kapcsolatuk is példaértékű. Imádták, támogatták, erősítették egymást. Ékszerként bántak és büszkélkedtek egyik a másikkal. Mint míves gyémántra, úgy néztek egymás szemébe, nagyszülő korukban is. Hálás vagyok, hogy láthattam azt a tekintetet, amivel egy igazi férfi és egy igazi nő nézi a másikat. A halál sem választotta el őket. Tata sajnos korán elment. Túl korán. Mama onnan kezdve csak a templomi kórusban lépett fel. Nem festett többé.  De itt maradt, ameddig a magam lábára nem álltam, addig. Talán tudatosan döntött így és addigis párja emlékét őrizte, dédelgette. Szép volt, művelt és jólöltözött és sok kérője volt özvegy évei alatt. Mindet kikosarazta. Utolsó földi percéig hű maradt ahhoz a férfihoz, akihez hozzáment. Senkit sem akart megsérteni, így nevetve mondta:

-A férjem már alulról szagolja az ibolyát, nekem az a dolgom van, hogy öntözzem őket - nekem meg ezt súgta:

-Tata mellett labdába sem rúghat egy sem,soha!

   A család összes gyermeke hozzá lett hordva énekelni, tapsikolni, nevetni tanulni.

   A babák, plüssmackók is kaptak az ebédből és hallgathatták a meséket. Szerepeltek is, elmondták, mennyire bosszantó, amikor a fülüktől fogva húzzuk őket magunk után.

   Így tanított szeretni, tisztelni, szánni a gyengébbet.

 

   Mama még élt, amikor a Lexiben megjelent egy - két karcolatom. Másnap sírva hívott fel azzal, hogy ő bizony mindenkinek elújságolta, hogy  ír az unokája. Könnyezve sipákolt örömében. Alig volt erőm visszarántani a valóságba, hogy nem, nem lettem újságíró. Ő rendületlenül úgy akarta tudni, hogy  a vér nem válik vízzé, Noémi ír.

   Talán, ha valaki másokat kapok nevelőül, teljesen már ember volnék. Más dolgok érdekelnének, más területek vonzanának. Talán nem lenne ez a keserédes, nosztalgiával, áhítattal telt lelkem és nem keresném a csodát minden falevél alatt. Nem csordulna könnyem egy rég nem hallott dal után és nem srófolnám az agyamat esténként az íróasztalnál.

   De akkor ez a két angyali teremtés hiába fáradt volna? A hangok, betűk, szavak … igen, végülis majd leírja valaki más, sőt, ennél szebben és kifejezőbben, biztosabb kézzel.

   Mama, Tata! Egyezzünk ki annyiban, hogy én addigis írogatok. Ameddig és ahogyan tudogatok.

   Ott, ahol Ti vagytok, már úgyis értitek.

  Nagy Tímea Noémi

  

Címkék:      

Hozzászólások