Lexi & Magazine

Szellem

Az öreg

   A tulaj kiadta bérbe egy lovasiskolát üzemeltető családnak, a távolabbi, vadabbik részét pedig íjászok bérlik. Így is elég nagy ahhoz, hogy zavartalanul töltekezzem, ahányszor csak arra hangoltnak érzem magam.

   Mini cicám is szokott követni erdei sétáimon, a vadászok legnagyobb meglepetésére. Láb mellett jön a sík terepen, aztán amint beérünk a sűrűbe, cikkcakkban rohan fel - le a fákon és makogva tudósít minden tücsökről, bogárról, akivel talákozik.

   Így leltünk rá az Öregre, a faóriásra. Július volt, gyönyörű délután.

   Mini talált rá. Csak ott állt a gyökerei között és idegesen nyaffantott rám, többször is, pont úgy, mint amikor otthon a szükség miatt kell kimennie. Szó szerint hisztizett, hogy odamenjek. Úgy visított, hogy odamentem megnézni, nem- e ment tüske a tappancsába, vagy nehogy valami más baja esett volna. Amint odaértem, kiderült,hogy semmi baja, csak nagyon akarta, hogy odamenjek. Elégedetten kurjantott és vígan rohangált körbe a fa hatalmas, széles törzsén. Jót bújócskáztunk, kergetőztünk körülötte, majd Mini összegömbölyödött a  teknő méretű, kitüremkedő bogok egyikén, én meg hatalmas gyökerei között leltem mohával bélelt karosszékre.

   Mintha csak készült volna ez az óriás  a vendégfogadásra.

   Hanyatt heverve bámultam a fát. Lenyűgőző, ma is. Hatalmas és gyönyörű. Időtlen. Bölcs sámánként áll a többi ugyancsak méretes tölgy között és habár tudom, hogy mindnek lelke van, valahogy úgy érzem, hogy ez az egy meghívott magához.

   Ő volt a vevő az adómra, amivel csak csodálni tudom az öreg fákat.

   A kitartás, amivel évszázadokat túlélnek ... a szelíd, de konok harc, amivel végülis gyökereik győznek a beton fölött ... a világot megmosolygó, semleges türelem, amivel ezt megingathatatlanul, feltartóztathatatlanul  csak teszik, csak teszik, tudva egyeten dolgukat ezen a földön : élni, csak élni, mert élni jó, élni feladat, élni jutalom.

   Ismerek több, mint hatszáz éveseket is, akiknek törzsében mókus, madár lel menedéket. Alsó ágaik már száraz holttestként, de még büszkén, erősen állnak, a korona felső része pedig még mindig, minden tavasszal új rügyet hajt.

   Hogyan csinálják?Ősi korok önmegtermékenyítő, független, szabad kelta istenei.

   Az Öreg is az (csak így nevezem) . Négyszáz már biztosan elmúlt, de lehet több is.

   Beszélgetni is szoktunk. Különös párbeszéd ez. Ő hallgat és én is. Hallgatva kérdezek, csak a szívemmel  és ő a szívembe súg. Bennem szólal meg a kérdés és a válasz, valahol a tudat mélyén, olyan bölcsen és egyszerűen, hogy szinte szégyellem is buta kérdéseimet. Egy magasabb, felsőbbrendű én replikája, vagy az Öreg sugall. Kinek hogy jobb tudni.

   

   -Mióta állhatsz itt? Mekkora vagy! - csak érzés, áhítat rezeg bennem szavak nékül.

 

   Válaszrezgés jön, váratlan, de csodálatos:

   -Nem tudom. Nem tudom,mekkora vagyok és mióta.

 

   -Ez hogy lehet? - ámélkodok.

 

   -Számít? - kérdez vissza. Nem kacéran, nem gúnyosan, inkább csodálkozva a csodálkozásomon.

 

   -Jó itt neked?

 

   Újra azt érzem, hogy érthetetlent kérdeztem. Csend, majd jön a belső hang:

   -Sosem voltam máshol. Mi az,hogy itt? Mi az,hogy jó? Ez csak van, én vagyok ... jónak kell lennie.

 

   Következő sétámon már céltudatosan az Öreghez tartottam és, igen, már magamban el is neveztem.

   Átöleltem.

 

   -Régen nem láttalak. Ugye,nem baj?

 

 

   -Baj? Hiszen előbb is itt voltál és még leszel, ha akarsz. Amikor és ameddig akarsz. Nekem megvan a magam dolga.

 

   -Neked nem hiányzott  soha senki?

 

   -Minek? Aki keres,megtalál. Nekem mindenem megvan.

 

   -Szoktál búslakodni? Félni, fázni?

 

   -Fázni szoktam néha. Az rossz? Én úgy tudtam, az egy érzés. Ameddig nem fagyok el, addig fázhatok nyugodtan.

 

   Ahogy ölelve hallgattam sugallatait, magasan, de láthatóan egy régi kampót fedeztem fel a törzsébe ékelve. Felháborít, élő fa, ez szadizmus! Fájhatott neki, nagyon. Szelídség érzése váltotta fel a kavargó ellenérzetet és szólt a hang belül:

 

   -Igen, azt hiszem, fájt. Régen volt már. Ha nem rángatod, nem fáj, nem is érzem. Látod,megnőttem a kampómmal együtt és most már túl magasan van ahhoz, hogy bárki is elérje és fájdalmat okozzon. Élek, ez minden, ami számít.

 

   -Nem háborít fel az, ami történik a világban? A sok gonoszság, értelmetlen fájdalmak keltése?

 

   -A dolgok történnek. Majd elmúlnak. Más jön helyettük, sok, nagyon sok más, azokkal kell szembenézni. Ami volt, az már nincs.

 

   -Nem félsz attól a pillanattól, amikor egyszer csak majd bútor leszel?

 

   -Buta! Azt már nem fogom tudni. Legalábbis nem ebben a formában. Nektek, embereknek, ez a bajotok : előrerohantok gondolatban. Olyan állapotoktól rettegtek, amik egyrészt szükségszerűen megtörténnek, meg kell lenniük, másrészt a jelenlegi állapotból fel nem foghatóak. Mivel fel nem fogható, ezért kitaláltok mindenféle rémséget, ami csak korlátolt tudatotoktól kitelik, aztán féltek, háborogtok, gonoszkodtok, hogy elkerüljétek azt, ami csak egy újabb állomás, de nélkülözhetetlen a haladáshoz.

 

   -Haladás? Merre?

 

   -A végső egyesülés felé.Oda, ahonnan mind jöttünk.

 

   -De honnan? Mi az? Nirvána, Menny, Pokol?

 

   -Látod? Újra azt teszed, hogy a tudatlanságodba gabalyodsz és kapálózol, hogy még jobban belebéklyózd magad. Miért jó ez neked, ember? Ülj le, pihenj meg és nézz körül! Élsz. Szabad vagy. Láthatsz, érezhetsz. Most jó. Itt, most nagyon jó. A közelgő vihar is jó, bármit is hozzon ránk, olyat nem hoz, ami nem feltétele egy újabb létformának. De neked itt, most van dolgod. Ami akkor, ott lesz, azt tudni fogod, amikor a tudatod abban a szegmensben lesz. Miért rontod az örömöt önmagadban? Ha most félsz az eljövendőtől, igencsak rosszul fog érinteni, amikor megtalál. Tudod miért? Mert valamikor eldöntötted, hogy az rossz és szörnyű.

 

  - De ha az? - kételkedtem tovább.

 

   -Akkor lecke. Edzés. Próbatétel. Én bútornak is jó leszek. Mert jó vagyok. Annak, amire kellek, tökéletes. Amire hivatva vagyok.

 

   -Én mire vagyok hivatva?

 

   -Honnan tudhatnám én azt? Találd meg, de ne keresd!

 

   -Hogyan?

 

   -Létezz és tedd azt, amiben örömödet leled. Tedd egészen. Legyél ott. Bármi is az, csak növekedj vele együtt. A csapást, a rosszat tedd áldássá, használd arra, hogy fejlődj általa. Emeld a magasba, akár én a kampómat. Látod, már saját kampómként tartom számon. Ahogy vele együtt növekszel, senki sem tud majd ráakaszkodni, hogy fájdalmat okozzon. Lehet, hogy kapsz új sebeket, új szögeket, de eldöntheted, hogy kibírod, vagy belepusztulsz.

 

   -Te honnan tudod ezeket ennyire biztosan? Ki tanított rá?

 

   -Nem értem a kérdésedet. Miért kell ezt tanulni? Ez a világ. Így van, így kell lennie.

 

    Csak feküdtem a mohán, a gyökerek karosszéket formáztak körülöttem és tudtam, hogy soha senki ennél őszintébb nem volt. Következő gondolatom az volt, hogy csak egy igazi sámán lehet ennyire türelmes, semleges úgy, hogy közben árad belőle a szeretet és az energia. Vajon mennyit tud a nagyvilágról, hiszen itt áll az erdőben, szerencsés távolságban a zsongó civilizációtól. Ha teszemazt  London egyik központi parkjában élne, mi lehetne a véleménye a háborúkról, terrortámadásokról, rasszizmusról, a szabadkőművesek világot szálakon rángató aljas játszmáihoz?

 

   Zsong a lelkem a kavargó kérdések és a felzengő válaszok párbajától:

   -Vélemény? Minek az? Te mit szólsz az én világom általatok úgynevezett élősködőihez? A gombákhoz, a liánokhoz, a ragadozókhoz? Nem gyönyörű mind a maga nemében? Nem a túlélésért küzd mind? Nem a feladatát végzi mind, a maga módján? Módodban áll ellenállni, vagy elmenekülni, vagy beolvadni.

 

   -De az áldozatok?

 

   -Nincs áldozat! Az teremtés nem ismer áldozatot. Törvény van.

 

   -Ez kegyetlen megközelítés.

 

   -Ti főztétek. Egyétek.

 

   -Én nem...

 

   -Nem érted? Egyek vagyunk. Nincs én - nem, te - nem. Addig lesz háború, szabadkőműves, terrorista és fasiszta, ameddig ki nem növitek az én - nem, te – nem - et! Ameddig úgy táplálkoztok, hogy félannyira sincs szükségetek, amit magatokba tömtök! Ameddig úgy halmoztok, hogy nincs életteretek a begyűjtött holmiktól! Ameddig életetek árán védelmezitek azt, amitől áldás lenne megszabadulni! Ameddig koldust látva arra gondoltok, hogy ,, de jó,hogy én nem”! Ameddig nem értitek, hogy a koldus, a rabló, a politikus, a maffiózó a tükörképetek! Ameddig nem látjátok át, hogy nem az van, amit kértek. Az sem, amit csodameditációkkal megérdemelni véltek. Nem! Az van, amik vagytok! Ahogy a fenyvesben fenyő van, a veteményesben meg répa, paradicsom. Úgy.

   Fa vagyok, de tökéletesen együtt működök a levegővel, vízzel, tűzzel, földdel, sőt, nem is lennék nélkülük. Érted? Te sem lennél az, aki vagy a környezeted nélkül. A koldus sem lenne koldus, ha valamelyik részecske, tagocska más szerepet vállalna, ami mind kihat a többi részecske szerepére, dolgaira.

   Hogy ti miből gondoljátok, hogy csak egyetlen sejteteket is kikerüli a Törvény?!

 

   -Igaz – szégyenkezem - Haragszol?

 

   -Az mi?

 

   -Visszatetszés érzete. Kellemetlen. Elutasító. Haragszunk, amikor bántást, kellemetenséget akarunk elkerülni. Ez segít vehemensebben eltávolítani, megszűntetni a kellemetlenség okát.

 

   -Érdekes. Miért haragudnék? Levelem sem hullott le miattad. Nem bántasz. Csak itt ülsz és kérdezel. Válaszolok, mert szeretlek. És azt akarom, hogy szeress, elfogadj, érts és jól működj.

 

   -De hát én szeretlek!

 

   -Újra kezded a butaságot! Nem engem, mint egyedet! Általában. Így élj : szeress, fogadj, érts! Taláj, de ne keress! Tudj, de ne gondolj sokat! Érezz, létezz, élj! Mert élni jó. Élni feladat. Élni jutalom.

 

 

                                                                                    Köszönöm,Öreg!

 Nagy Tímea Noémi

Címkék:      

Hozzászólások