Lexi & Magazine

Szórakozás / Könyv

Szőrivel beszélgettünk, Alfit simogattunk

Minden egy bloggal kezdődött. Vagyis egy kismacskával, aki azóta már nem kicsi, és nem csak Szőri lelkét uralja. A szabadszájú napló, melyben a cicatulajdonos emberi nyelvre fordította és tolmácsolta macskája gondolatait, hamar nagy népszerűségre tett szert, majd Alfi története a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában 2011-ben a könyvesboltok polcaira is került. Tavaly megjelent a második rész is, és idén sem csendesült el teljesen a csípős nyelvű macska, vagy annak szókimondó gazdája. Az íróval legközelebb a Millenárison, a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon találkozhatunk, április 21-én délután 16 és 17 óra között, a D9-es standon. Tamást addig is a blogról, a könyvről, terveiről és természetesen Alfiról kérdeztük, nehogy kiboruljon a bili.

Lexi: Honnan jött az ötlet hogy blogolj a macskádról?

Simon Tamás: A romantikus verzió az, hogy a macska rám nézett, én visszanéztem rá, megéreztem a gondolatait, és azóta papírra vetem azokat. Az igaz verzió pedig az, hogy marha meleg nyári délután volt, és nem volt már hetek óta semmi dolgom. Mivel a legjobb ötleteket az unalom vagy a lustaság szüli, én pedig lustán unatkoztam - egyedül a macska volt a társam - ezért úgy döntöttem, írok. Úgy gondoltam, nem vagyok elég izgalmas ahhoz, hogy bárkit érdekeljenek a gondolataim, de ha mindezt egy macska szemén keresztül mutatom be, akkor az sokkal érdekesebb koncepció.

Lexi: A Vérmacskát olvasva sokszor úgy érzem, amit a macska mond” az nemcsak egy történet, hanem a folyamatosan változó életrajzod. Azért kezdted el írni a blogot, hogy kiadd magadból az érzéseidet? 

S.T.: Mivel az irodalom, legyen az önéletrajz vagy bármi más, mégiscsak fikció, ezért nem jelenthetem ki egyértelműen, hogy a saját, folyamatosan változó életrajzom lenne, ám azt sem állíthatom, hogy ne lenne igaz, több mint 99%-a.

Lexi: Mondhatni, hogy az írásaid saját magad karikatúrái is egyben?

S.T.: Természetesen. Én így látom magam, úgy gondolom, hogy a macska is így lát engem, sőt, mindenki így lát engem, magamnak pedig miért hazudnék?

Lexi: Az első, 2009. július 26-i blogbejegyzésben ez áll: „Ha egy embernek sikerült igába hajtanom a fejét, többnek is fog. Várjatok csak.” Tudatosan szerkesztett mondatról beszélhetünk? Már akkor gondoltad, hogy ennyi ember alkotja majd az „Alfinista” olvasótáborodat?

S.T.: Szó sem volt koncepcióról, a folyamatosan változó önéletrajzomból, ahogy azt jól megfogalmaztad, tudni lehet, hogy valójában a cselekedeteimben csak minimális koncepció van, inkább csak vázlat minden, és remélhetőleg minden szépen alakul. Őszintén szólva, amikor elkezdtem írni a blogot, akkor azt gondoltam, hogy rajtam kívül, ha lesz öt ember, aki jól szórakozik rajta, már megérte.

Lexi: Hogy jött a képbe a Könyvmoly Kiadó? Felfedeztek, vagy valaki beajánlott mint tehetséges bloggert?

S.T.: Valójában Vavyan Fable írónő fedezte fel a blogot, és ő ajánlotta egy nagyon jó barátnőjének, Garamvölgyi Katalinnak, aki történetesen a Könyvmolyképző Kiadó szerkesztője.

Lexi: Megváltozott valamiben az életed a könyv népszerűvé válása óta?

S.T.: Gyakorlatilag minden megváltozott körülöttem. Természetesen nem azt kell elképzelni, hogy nem tudok kimenni a lakásból a rajongók hadától, hanem életvitelben változott meg minden. Addig a szüleimmel éltem egy kisvárosban, most pedig Budapesten egy panellakásban, ami valakinek biztosan minőségi csere, nekem kínszenvedés. Mármint én az a típusú kisgyerek voltam, akit kiraktak az udvarra, a kertbe, és eljátszottam mindennel, ami a kezem ügyébe került. Itt a fővárosban pedig a zöld terület a Városliget meg a Margit sziget, és amikor kisüt a nap, akkor, mint a heringek, kimegy mindenki fotoszintetizálni. De eltértem a tárgytól. Tehát leginkább pozitív változások vannak, némi keserű felhanggal, mindenesetre annyit köszönhetek az egész dolognak, hogy közben valahogy sikerült felnőnöm. Persze nem teljesen, mert azt biztosan nem élném túl.

Lexi: Az írással párhuzamosan, facebook oldaladon folyamatosan felhívod az emberek figyelmét a Noé Állatmenhelyre. Hogy látod, szerinted nőtt a menhelynek adományozók száma ezáltal?

S.T.: Nem tudom, hogy nőtt-e, mindenesetre Magyarországon ez egy égető probléma: még mindig az a felfogás, hogy a felesleges állatot ki kell dobni az utcára, biztosan jó lesz neki ott. Hát nem. Az sem jó, hogy magukat embernek nevező lények láncra kötve tartanak kutyákat, és az sem jó, hogy az emberek fel vannak háborodva, hogy hat doboz cigi árát ki kell fizetni azért, mert a kutyába chipet kell tenni. Arról már nem is beszélek, hogy az ivartalanítás fontosságát senki nem veszi figyelembe, inkább szatyorba kötve bedobálják az újszülött állatokat a menhelyek kerítésén. És ez még a jobbik eset. Én azt szeretném, ha az emberek rájönnének arra, hogy az állat nem játékszer. Igenis felelősséggel tartozunk az állatokért, de amíg ezen a szinten mozog az állattartási kultúra az országban, addig annak is örülök, hogy van, aki egyáltalán tisztában van azzal, hogy léteznek állatmenhelyek.

Lexi: Számos dedikálásod és író-olvasó találkozód volt már. Hogy éled meg ezeket az eseményeket, milyenek a rajongói visszajelzések? Hol lesz a következő ilyen, hol lehet legközelebb élőben faggatni? A Macskakávézóban számíthatunk még hasonló eseményre?

S.T: Számtalanszor elmondtam már, félig viccesen, hogy azért írok, mert nem szeretek beszélni, ennek ellenére jó dolognak tartom az ilyen eseményeket, egyrészt azért, mert megismerhetem azokat, akik napi szinten kommentálnak a facebook oldalamon, másrészt pedig tudom próbálgatni magam, hogy élőszóban vajon mikor fogok tudni elmondani tíz mondatot úgy, hogy ne keveredjek bele.

Az utóbbi két író-olvasó találkozónak a Cat Café Budapest adott otthont, ami jó dolog, mert vannak macskák, így az emberek nem csak rám figyelnek. Komolyra fordítva a szót, igen, várható hasonló esemény a közeljövőben, sőt, a tervek szerint havi szinten tervezünk egy-egy ilyen összejövetelt.

Lexi: Jelenleg dolgozol valamilyen íráson? Ha igen, lehet-e róla tudni valamit?

S.T.: Az íróféleségek már csak ilyenek: mindig dolgoznak valamin. Ám nem szeretnék abba a hibába belecsúszni, mint annyian, hogy félévente kiadok egy könyvet – a minőség rovására.

Címkék:                

Hozzászólások