Lexi Babasztár játék

Lexi & Magazine

Világ / Társadalom

Másnak lenni, másként élni!

1986 emlékezetes év. Nem csak azért, mert ebben az évben az egész világ hangos volt a csernobili katasztrófától, hanem mert eközben én a szülőcsatornában várakoztam, hogy végre elkezdhessem földi létem. Nem telt bele sok idő, míg édesanyám kezében tarthatott egy fekete hajú, bozontos, síró kis emberpalántát, aki így jelezte a nagyvilágnak, hogy megérkezett. Édesanyám a mai napig azt mondja, ez volt életének egyik legszebb pillanata. Ám ekkor még egyikünk sem tudta, hogy az élet tartogat számunkra valamit. Pár hónapot töltöttem otthon, amikor megszokott, játékokkal teli kiságyamból kiszakítottak, és ismét kórházba vittek. Élet és halál között lebegve tudta meg édesanyám, hogy belső szervi fogyatékossággal születtem. Csak elképzelni tudom, mit érezhetett ő, mikor az orvos közölte vele a tényeket, és felkészítette őt a legrosszabbra. Ám ahogy teltek a napok, dacolva a halállal, én az életet választottam. Külsőleg szinte tökéletes gyermeket ölelhetett magához újra édesanyám, de tudtuk, hogy ezután másképp lesz minden.

Visszaemlékezve az elmúlt évekre, sosem éreztem hátrányt, hogy én más vagyok. Kívülről semmi sem látszott. Szerető család és csodálatos barátok vettek körbe. Elfogadtak, és ami a legfontosabb, befogadtak. Sajnos azonban nem mindenki a szerencse szülöttje.

Szüleim arra tanítottak, hogy legyek mindig nyitott, és ne ítélkezzek. Én pedig gyermeki naivitásomból fakadóan azt gondoltam, hogy ez egy általános, ám mégis örökérvényű szabály, mely mindenkire és az élet minden területére egyaránt vonatkozik. Ám hamar megtanultam, hogy amit én természetesnek veszek, azt a társadalom egyes tagjai valahogy másképp gondolják.

Mindig is tudtam, hogy ezekkel a bajokkal nem vagyok egyedül. Sőt, nálam sokkal rosszabb helyzetben is élnek emberek, de hamar megtanultam, hogy a legnagyobb különbség az emberek hozzáállásában keresendő, ha a fogyatékkal élők „megítélésében” kutakodunk. Hol sajnálat, megvetés, közöny vár rájuk, hol pedig szeretet, segítség és elfogadás.

Tanulmányaim során csak úgy szívtam magamba a tudást, gyűjtöttem a tapasztalatokat, és szembesültem azokkal a hátrányokkal, amelyek ezt a társadalmi réteget érintik. Számos helyen jártam, ahol nap mint nap rádöbbentem, hogy milyen küzdelmekkel teli azon családok vagy szakemberek élete, akik velük foglalkoznak. Örökös harc folyik a színfalak mögött, és csak az tudja ezt igazán, aki szereplőjévé válik a folyamatnak.

Aki kicsit is ismeri a fogyatékkal élők világát, az tudja, hogy számos fajtája van, de egyvalami közös bennük, hogy jelenlétük megterhelik mind az egyént, mind a közvetlen környezetet. Az pedig, hogy az egyén mennyire tud megbirkózni ezzel egy életen keresztül, nagyon változó.

A XXI. században a fogyatékkal élők és családjuk támogatására rendkívül sokféle segítség áll (vagy fogalmazzunk úgy: állhatna) rendelkezésre. Ám mindannyian egyetérthetünk abban, hogy nem elég az anyagi és természetbeni támogatás, szükség van egy olyan megfogható kapaszkodóra, amely nem megbélyegzi a fogyatékkal élőket, hanem kinyilvánítja, hogy ők ugyanúgy a társadalom részei, mint ép társaik. Csupán több odafigyelést és támogatást igényelnek a mindennapokban.  

Ám felmerül a kérdés, hogy vajon ma a XXI. században, egy demokratikusan berendezett országban létezik ezen igazi esélyegyenlőség? Beszélhetünk társadalmi integrációról? Amennyiben nyitottak vagyunk a körülöttünk lévő történésekre, ismerjük az aktuális helyzetet országunkban és másutt: vajon nyugodt szívvel tekinthetnek előre a fogyatékkal élők, bízva abban, hogy nem érheti őket az életben hátrány, mert ők mások?

A legfontosabb, hogy szem előtt tartsa mindenki, hogy senki sem szeret más lenni, senki sem kérte, hogy ezt kapja az élettől, de ha már így alakult, akkor megpróbál így élni. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Hiába akar ugyanolyan életet, mint ami a többségi társadalom tagjainak adatott meg, valami vagy épp valaki mindig emlékezteti rá, hogy más.

Napjainkban esélyegyenlőségről, társadalmi befogadásról nem igazán beszélhetünk. A legnagyobb probléma az, hogy a társadalom nincsen megfelelő módon felkészítve a teljes befogadásra.

Persze akadnak olyan emberek, kiknek célja, hogy a fogyatékos embereknek jogaik legyenek. Részesüljenek olyan javakból, amelyek ugyanúgy megilletik őket, mint bárki mást. Vannak olyan munkahelyek, akik tárt karokkal várják a megváltozott munkaképességű embereket, nem zsákmányolják ki őket, és ugyanúgy bánnak velük, mint ép, egészséges társaikkal. Számos szervezet, egyén, vállal értük felelősséget, kötelezettséget, hogy segítse őket, családjaikat. Mégis számtalan falba ütköznek, mert hiába a család, a szerető környezet, ha a társadalom nem nyitott az ő teljes befogadásukra.  

Rengeteg kérdés, de megoldást vagy megfelelő választ sehol nem lelünk. Ígéretek vannak, de ezek most még üres szavaknak tűnnek. Ameddig várakozunk a teljes társadalmi integrációra, addig a következő idézet mondanivalója lebegjen szemünk előtt, és várjunk türelemmel:

 

„Szeretet csak egyenlőségben virágozhat, egyenlőség pedig csak úgy, ha másokat se tiltunk el attól, amit mi magunk – nyíltan vagy titokban – olyan szívesen művelünk.” /Rákos Sándor/

 

Képek forrása: http://tntpages.com; blog.amsvans.com

Címkék:      

Hozzászólások