Lexi & Magazine

Világ / Társadalom

Mielőbbi gyógyulást, kedves világ!

Lehet úgy tekinteni erre a világra, mintha az emberek robotok volnának, s mindenkinek ugyanúgy kellene viselkednie, éreznie, törvényszerűen szinte; s aki egy kicsit is másképp gondolkodik, kevésbé feketén-fehéren, kevésbé a társadalomnak – sokkal inkább a saját egyéniségének – megfelelően, arra az emberre rányomni a bélyeget: fekete bárány. Amíg az emberek így gondolkodnak, egymásra mutogatnak, terelik a saját problémáikról a figyelmet, s e célból mások hiányosságaival foglalkoznak, sőt, ok nélkül beletipornak mások lelki világába, addig ne nagyon várjuk azt a beharangozott Aranykort, hogy innentől kezdve minden szuper lesz…

Miért vagy Te másmilyen? Miért nem ugyanazt csinálod, mint bárki más? Miért nem szeretsz „sorba állni”? Miért akarod Te a saját utadat járni? Miért nem hódolsz be? Miért nem bólogatsz úgy, mint a többiek? Miért szeretnél Te egy olyan életet élni, amelyben magadat adhatod? Miért szeretnél azzal foglalkozni, amihez értesz? Számos ilyen és ehhez hasonló láthatatlan nyilacska mutogat az emberre vagy ember lányára (feltehetően sokan érzékelik mindezt), melyek aztán vagy bezárják a lelket, és a külvilág iránti bizalmatlanságot alakítják ki, vagy éppen előidéznek egyfajta dacot, amely talán CSAK AZÉRT IS rávezet az egyén útjára… Egyvalamit aztán tényleg illő lenne megjegyezni: senki nincs senkinek a helyében. Senkinek semmi joga nincs ítélkezni mások felett. Nincs joga megbélyegezni a másikat, belegázolni a lelkébe, megbántani. Nincs. Tényleg sosem tudni, hogy a másik, aki velünk szemben áll, milyen problémákkal néz szembe, milyen életfeladatai vannak, éppen ezért kellene úgy viseltetnünk embertársaink iránt, hogy olyat ne tegyünk velük, olyat ne mondjunk nekik, ami nekünk sem esne jól.

Alapvető probléma az is – ha már a világot megszemélyesítve nem tartjuk teljesen egészségesnek –, hogy nem is figyelünk egymásra, félbeszakítjuk a másik mondandóját, nem halljuk meg a szavait. Olyan dolgokat istenítünk, melyeknek a legkevésbé sincs közük az igazi élethez: bekapcsoljuk a televíziót, öntjük magunkba a sok szennyet, olyan híreket hallgatunk, melyek elferdítik az igazságot, elterelik a figyelmet róla, végignézzük a már régóta lerágott csontnak minősülő tehetségkutatókat, valóságshow-kat. Sőt, még a rokonokkal, barátokkal való találkozáskor is ezekről beszélgetünk, s nem vesszük észre, hogy pont a lényegre nem koncentrálunk.

A fentiek sokakra vonatkoznak, itt is hangsúlyozom azonban, hogy már akire, mert korántsem mindenkire. Van, akit zavar az, ha beszélgetne a másikkal, a másik átadja magát beszélgetés helyett a semmitmondó műsoroknak, vagy éppen nyomogatja a telefonján a Facebookot, s csak másodsorban figyel oda a beszélgetőpartnerére. Van, akit mélyen zavar az is, ha figyelmen kívül hagyják, ha nem veszik figyelembe a véleményét, ha mellőzik – ok nélkül. Sokakat ez megvisel, még ha nem is látszik. Sokszor próbálják ezt kommunikálni a külvilág felé, megosztani, de olykor belefáradnak abba, hogy süket fülekre találnak, falakba ütköznek. Pedig mindez igenis komoly probléma, s van az a pont, amikor már kénytelen csak nyelni és nyelni… Tudom, hogy sok olvasó egyetérthet ezekkel a sorokkal, érzett már ilyet. Feltenném a kérdést: emberek, ez normális?! Normális az, ha egy EMBER csak magára gondol, hajszolja az anyagi javakat? Normális, hogy ha azt látja az utcán, amikor valaki bajba kerül (pl. megtámadják fényes nappal), akkor elfordítja a fejét? Normális, hogy sebeket nyalogatunk folyton, küzdünk (lelkileg) azért, hogy boldogok legyünk, amikor ennek természetesnek kellene lennie? Normális az, hogy meghatódunk megrendezett, katartikus élményt okozó videókon, melyeket több ezren megosztanak a neten, de arra meg képtelenek vagyunk, hogy odafigyeljünk egymásra?

Az állítás mindezek tükrében – és még sok minden felsorolható – sajnos igaz: a világ beteg. Szerencsére sokan ébredeznek – ébredezünk –, s tudatosan lehetne mindezen változtatni, csak éppen tennünk is kellene érte. Gatyába kellene ráznunk ezt a világot. Nem a technikai fejlődésbe kellene ennyi energiát fektetni, hanem az érzelmi intelligenciát kellene feljebb tornászni – nem is kicsivel. Ehhez nem csoda kell: kezdetnek bőven elég, ha mindenki magába néz, a maga háza táján sepreget, irtja ki a koszt, s csak utána néz a szomszédja udvarára, hogy az vajon tiszta-e már… Ez egy hosszú folyamat, de nem lehetetlen. Ne csak dumáljunk már róla, hanem kezdjük el!

 

A kép forrása: www.ipeacemeal.com

Címkék:          

Hozzászólások