Lexi & Magazine

Te&Én / A nap története

A fekete zongora

A front hetekre megmerevedett. A németek, mivel már jól ismerték a települést, visszavonulásuk előszeleképp házról házra jártak, hogy összegyűjtsék az itt élő családoknak sokat jelentő személyes értékeket, tárgyakat.

Margitkáék a városközponttól távolabb eső ligetes utcácskában laktak. Ő volt a környék egyik legfelkapottabb varrónője, kedves és segítőkész természete miatt sokan szerették. A barna hajú, barna szemű sudár teremtést azért kedvelték a lakók, mert mindig mindenkihez volt egy-egy kedves vagy még annál is kedvesebb szava. Emellett munkái mindig igényesek voltak, a határidőket is betartotta. Férje szintén iparos volt, szíjgyártóként dolgozott saját üzletében, míg a frontra nem vitték. Így csak három leány maradt a háznál, Margitka két lánykájával, az ekkor még csöppség Judittal és a zenekedvelő, tizenkét éves, szőke copfos, mosolygós és cserfes Marikával.

Ekkor már évek óta a nagyszoba dísze volt a nagy fekete zongora, amelyen egy ideje a „nagylány” ismerkedett a zenéléssel, fürge ujjacskái napról napra sebesebben száguldoztak a fekete-fehér billentyűkön, ezzel sok örömet szerezve a családnak még a szomorkás, háború dúlta estéken is.

Egy verőfényes délutánon, amikor a frontvonal szinte már kézzel fogható közelségbe került, a fegyverek szinte már a városon belül pufogtak, német járőr érkezett a házhoz. A tiszt és két pribékje rezzenéstelen arccal néztek körbe kutakodva a lakásban, s miután néhány dolgot már összeszedtek, komoly és szigorú arccal közölte a magas, mogorva arcú, hogy a zongoráért később fognak visszajönni. Elhagyták az otthont, sietve távoztak. Margit és Marika szíve hevesen dobogott a félelemtől és elkeseredettségtől. Az anyában már ekkor megfogalmazódott a gondolat: A zongorát nem adom! Átszaladt az utca másik oldalán élő szüleihez segítséget kérve merész terve végrehajtásához.

A zongorát a nők és lányok közös erővel oldalára fektették, s lábait lecsavarozták. A megcsonkított hangszert Margit a falnak támasztotta egy takaróval letakarta, és kanapéjukat eléje húzva új képet adott a szobának. A lábakat külön-külön csomagolta be, és gondosan elhelyezte három szomszédos ház padlásán. Félelemmel lelkében gondolt a másnapra, majd álmatlan éjszaka következett.

Hideg és zajos reggelt hozott a téli szél, az utcán dübörögve haladtak a kivonuló német konvojok. Kakasszó helyett lánctalpak csikorogtak és gépjárművek morajlottak. Az idő még sohasem múlt ennyire lassan, legalábbis Margitka számára. Nehezen múltak csak a percek. Amikor már úgy tűnt, mégsem érkeznek a házhoz hívatlan látogatók – ekkor már kora délután volt –, váratlanul teherautó fékezett a bejárat előtt. A házban ebben a pillanatban megdermedt a levegő, majd kisvártatva megjelent az ajtóban a tegnapi tisztet kísérő katona, és megismételte az előző napról már ismerősen csengő mondatot:

– A zongoráért jöttünk.

– De hisz’ azt már elvitték! – válaszolta remegő hangon, de mégis magabiztosan az édesanya, miközben vékony ujjaival körbemutatott a szobán.

– Mikor? – kérdezte a német katona.

– Már délelőtt jött érte egy nagyobb autó – felelte Margit, aki ekkor már szinte minden ízében reszketett.
Szerencsére a katona nem rendelkezett olyan tulajdonságokkal, melyek segítségével megérezhette volna a nyilvánvaló hazugságot, sebtében még körbenézett, majd szélsebesen távozott és csatlakozott menekülő társaihoz. A levegőben még hosszú percekig érezni lehetett a vibráló feszültséget. Az anya ekkor fogta fel, hogy mentőakciója valószínűleg sikerrel járt, de azt is, hogy ezzel micsoda veszélybe sodorhatta volna családját.

Napok teltek el. A front egyre nyugatabbra tolódott, a német katonák helyét a szovjet hadsereg emberi foglalták el. A zongorát pár nap után, mikor már a fegyverek ropogása elhalkult a környéken, visszahelyezték eredeti helyére. Marika boldogan vette újra birtokba kedves hangszerét, s néha még bizonytalan, remegő ujjakkal, de ismét játszani kezdett rajta.
Egyik délelőtt szovjet kiskatona kopogtatott be tolmáccsal az oldalán.

– В доме есть фортепьяно? – kérdezte a kiskatona.

– Van-e zongora a háznál? – fordította a tolmács, miközben már nyitott is be a szobába.

Margitka nem hitt a fülének, hát mindenki a zongorát akarja? Újra tagadni értelmetlen lett volna, hisz a hangszer teljes pompájában állt a szobában, és lelki ereje is fogytán volt.
Halkan, fáradtan és megtörve válaszolt, majd bólintott. Rövid beszélgetés után azonban kiderült, hogy a férfi muzikális parancsnokának keres szállást, ahol hódolhat szenvedélyének.

Az új lakó már másnap beköltözött a házba, megjelenése szinte arisztokratikus volt. Illedelmesen viselkedett és jelezte, hogy a család életét nem kívánja megzavarni, zongorázni csak akkor fog, ha másokat nem háborgat játéka. Még aznap este fantasztikus dallamok csendültek fel a házban, a szöszke Marika ehhez fogható szépet még sosem hallott.

A zongorajátékot hetekig hallgathatták a lányok és édesanyjuk, majd a szovjet csapatok továbbvonulásával a művészlelkű furcsa albérlő is elhagyta a várost.

Évekkel később, Marika nagybátyja, a jogvégzett polihisztor kutatása alapján arra következtethettünk, hogy a különös vendég nem volt más, mint Szvjatoszlav Richter zongoraművész.

Címkék: