Lexi & Magazine

Világ / Társadalom

„Segíts magadon…”- Mi van, ha nem tudok?

Biztosan mindenki gondolkodott már azon, milyen lehet egy másik ember bőrébe bújni, és az ő életét élni legalább egy napig. Természetes, hogy egy híresség vagy egy szerintünk tökéletes ember életébe szívesen nyernénk bepillantást. A csillogás, a szépség és a gazdagság mindenkit elbűvöl, ami mellett a mi életünk talán szürkének és unalmasnak tűnik. De mi lenne, ha egy olyan ember szemszögéből néznénk a mindennapokat, aki valamiért nem tud teljes értékű életet élni?

Hogyan viszonyulunk azokhoz az emberekhez, akik valamiben mások? Mit gondolunk rólunk? Miben segítünk nekik? Mit tanulhatunk tőlük?

...

Szeretném megosztani a kedves olvasókkal a saját sztorimat, mert szerintem nagyon tanulságos. A minap a szokásos margitszigeti futás után indultam haza, amikor egy férfi a segítségemet kérte. Mozgáskorlátozott volt, egyedül nem tudott járni. Természetesen segítettem neki. Feltoltam a feljárón, és a lépcsőkkel is sikeresen megküzdöttünk. Szó szerint egy küzdelem volt, mert nekem kétszer annyi súlyt kellett megtámasztanom, neki pedig minden lépés harc volt. Miután megmásztuk a lépcsőket, megkérdezte, segítenék-e még neki, hogy legalább a metróállomásig eljuthasson. Egyértelmű volt, hogy segítek, így elindultunk. Szépen sütött a nap, beszélgettünk. Elmondta, hogy a Margitszigeten dolgozik, és mindennap meg kell tennie ezt az utat a munkahelyétől az otthonáig. Mivel egyedül képtelen lenne erre, mindig megkér valakit, hogy segítsen neki a közlekedésben. Hihetetlenül hálás volt nekem, amiért elkísértem, nekem pedig jó érzés volt, hogy segíthettem. Egyetlen dolog viszont nem tetszett… az emberek lesújtó pillantása. Szerencsére akadtak kedves emberek is, akik mellém álltak, mikor egyedül nem bírtam tolni a kocsit, de olyan is volt, aki inkább elnézett a másik irányba, amikor segítséget kértünk tőle. A legtöbben szó nélkül és rezzenéstelen arccal mentek el mellettünk, pedig láthatták, hogy egyedül nehezen boldogulok. Végül két kilenc év(!) körüli kislány jött oda, így  hárman kísértük el őt a metróállomásig. A férfi megköszönte a kedvessségünket, majd elbúcsúztunk.

Hazafelé azon gondolkodtam, milyen lehet az, amikor mindig másokra vagyunk utalva. Azt hiszem, ez a találkozás hozzásegített ahhoz, hogy még jobban értékeljem a saját életemet, és rájöjjek arra, hogy egy számomra apró gesztus  is lehet óriási valaki más szemében.  Arról nem is beszélve, hogy ez a férfi megmutatta, hogy a jelentéktelennek tűnő dolgokért is mennyire hálásnak kell lenni. Mindennap tanul valamit az ember…

 A képek forrása: weheartit.com

Címkék:    

Hozzászólások