Lexi & Magazine

Világ / Társadalom

Idegbaj nélkül nincs ünnep

Ünnepek előtt az emberek megőrülnek. Szerintem még a normálisak is, szerencsére persze nem mindenki. Az utóbbi kategóriába sorolom magam, és nagyon büszke vagyok a mai viselkedésemre. Egy pontig.

Én, balga vásárolni mentem a húsvéti vacsorát megelőző napon. Mentségemre szóljon, én mindent megpróbáltam, már korábban jegyzeteltem, piacoztam, de a terhességi emlékezetvesztés állapotából nincs kitörés, szóval lemaradt pár dolog. A sorban állásig minden rendben volt, amíg embertársaimat nem korlátozták a többi várakozó, elöl, hátul álló sorstársak. De amikor megrészegülünk egy újonnan nyíló kassza látványától, már nincs menekvés. Gyerek, öreg, terhes; tapossa egymást a tömeg, csőlátás a pénztárig. Vagyis addig, míg biztonságban érzi magát a kedves vevő, és úgy gondolja, hogy már nem jut be elé senki. Ide nekem a „Következő vásárló” feliratú műanyagot!

Ekkor középkorú, előttem álló hölgy fennhangon: „Persze, álljon csak rám nyugodtam... Én nem értem, miért hiszik, hogy előrébb vannak, ha ráállnak az emberre...” Körülnézek, ezt csak én vehetem magamra a 2 nagylányán kívül, akik valóban a lába alatt ténferegnek, de ez nem rájuk vonatkozott. Látom a tekintetéből, hiszen csak én vagyok a környéken, akire nem néz – visszigazolást keres mindenkiben, ergo én vagyok a tolakodó.

Nem, nem és nem. Én itt nem idegesítem fel magam, nem csak magamra kell gondolnom. Másodpercek telhettek el, és minden kétség nélkül már én kapom az arcomba a mögöttem lévő bácsitól: „A kocsija mögé álljon, ne elé, így hogy pakoljak ki?” Csókolom, sehogy, mert tele a szalag az én dolgaimmal. Hova szeretne?” Valamit morog, hiszen legalább egy doboz tej elférne ott, ami nyilván serkentőleg hatna a kasszásra is. Haladjunk már, az agyakban végzetes szintre ért a sonk adrenalin.

Nem, én kedves vagyok, kilógok a sorból, büszkén tekintgetek körül, nem veszem fel a kesztyűt. Mivel annyira jófej vagyok, hogy mindenkinek rólam kéne példát venni, a pénztároshoz is szólok pár sajnálkozó szót, de azt hiszem, ő is ideges. Hagyjuk, gyorsan elhagyom a terepet. Vagyis mennék én, de kint egy középkorú biciklis tekereg változó irányokban, de biztosan felém. Próbálom irányítani a 7 hónapostól látványos hasam előtt a kocsit, végül vészfékezek, minden elborul. A biciklis pedig odakiált: „Meg tudsz állni, nem?”

Itt volt vége a népnevelő példamutatásnak. Ugyanolyan vagyok, de legalább belesimulok a társadalomba, ez is jóleső érzés, csak másmilyen. Utána kiabáltam, megválaszoltam a kérdést, nem vagyok én különb. Nincs kilógás, mindenki egyforma, előbb-utóbb magával ránt mindenkit a csorda. Márpedig olyan nincs, nem lehet, hogy valaki ünnep vagy hosszú hétvége előtt ugyanabban az emberi formájában vásároljon, mint máskor. Most ki nem teszem a lábam a lakásból pár napig, biztos, ami biztos. Akár még vér is folyhat az utolsó tízes csomag tojásért, jobb az elővigyázatosság. Ami nem került eddig a hűtőnkbe, az már nem is fog, de inkább az éhhalál, mint egy erőszakos. 

 

Fotó: pixabay.com 

Hozzászólások