Lexi & Magazine

Világ / Portré

Az Öt érzék - interjú Tóth Ágnes festőművésznővel

Az egyetem során komoly külföldi tapasztalatokat sikerült szereznie. Ezek a kiállítások, tanulmányok miben befolyásolták a Budapesten tanultakat?

2008-ban sikerült önerőből felvételt nyernem a nagy-britanniai University College Falmouth-ra, ahol két év alatt elvégeztem a mester szakot. London meghatározó volt ebből a szempontból, mert kiállításokra, megnyitókra jártam, művészekkel lehettem kapcsolatban. Sokkal szabadabb lett a gondolkodásom, gyakorlatilag kitárult előttem egy világ: annak előtte nem is ismertem igazából a kortárs művészetet.

Az ön kiállításai Magyarországon kívül Európa-szerte láthatóak voltak az elmúlt években. A bécsi és a berlini megjelenés az ottani Olasz Kulturális Intézeteknek volt
köszönhető. Hogyan lépett be az olasz kapcsolat?

Tulajdonképpen véletlenül találtam egy pályázatot, amelyre elküldtem két munkámat. A világ minden tájáról 8700-an jelentkeztek festészet, grafika, fotó és szobrászat kategóriákban, én sikerrel jártam. Fantasztikus lehetőség volt, majd ezt követte egy újabb rosta, ahol kétszer 40
művész alkotásait választották ki, hogy Bécsben és Berlinben szerepeljenek csoportos kiállításon. Mindez az Arte Laguna és a kinti Olasz Intézetek közreműködésével jött létre.

Az itthon látható képeinek többsége portrénak tűnik, de olykor igen meglepő elemekkel kiegészítve. Máskor a képei a befejezetlenség érzetének eszközével élnek.

A befejezetlenség valóban egy új gondolat nálam, amely az Angliában töltött idő alatt született meg, s egy technikai folyamat eredménye. Korábban foltokból építettem fel a képeimet. Ezek a képek részletgazdagok, aprólékosan kidolgozottak. Két év alatt eljutottam ahhoz a nyelvhez, amelyet már használni tudok, s már nem azon kell gondolkodnom, hogy miként oldjak meg technikailag valamit, hanem immár a belső tartalom kap hangsúlyt képeimen.

Az átlag magyar múzeumlátogató nem sokat tud a Nagy Britanniában éppen folyamatban lévő művészeti irányzatokról.

Én nap mint nap találkoztam olyan nevekkel, mint Tracey Emin, vagy Damien Hirst, ők nem ismeretlenek a publikum előtt. Persze van egy olyan réteg is, amelyik kevésbé népszerű, és kevésbé van jelen a médiában. Vannak galériák, amelyek az elvont, furcsa művészeteket mutatják be, mások pedig pont ezek ellentétét, a kicsit tradicionális, de mégis új irányba mutató művészetet. Én magam is ez utóbbi utat járom. Hagyományos eszközöket: olajfestéket, ecsetet és vásznat használok. Mégis igyekszem a mai világ gondolkodásmódja felé tendálni.

Érdekes festménye az, amelyiken az öt érzék egy képen szerepel. Az ezeket szimbolizáló arcok egy szakadt vászonból fordulnak ki szép lassan.

Az Öt érzék, mely egy 3x1 méteres vásznon látható, a Képzőművészeti Egyetem ötödéves diplomamunkája. Olyan művet kívántam létrehozni, amelyik azt szimbolizálja, hogy én mit értem el, mint ember és mint művész. Úgy éreztem, valójában ez az öt év annak a megtapasztalása volt, hogy milyen fantasztikusak az érzékeink, amelyekről hajlamosak vagyunk elfelejtkezni. Ízlelés, szaglás, tapintás, látás és hallás – próbáltam ide redukálni az emberi egzisztencia legnagyobb csodáját. A mű azt mutatja be, hogy én kibújok ebből a vászonból. Ez szimbolikus, mert a festő bújik ki a vászonból. Csak öt figura van, mindegyike egy-egy érzéket testesít meg.

Itthon gyakran hangzik fel a panasz, hogy a művészeknek csak kis része jut el arra a nyilvánosságra, amely elég volna arra, hogy a művész autonóm személyiség maradhasson a művei eladása által.

Sok tényező együttes megléte kell ehhez. Szerencsés az, akinek mindene megvan. De ha valakinek egyik hiányzik ezekből, mással talán ellensúlyozhatja a dolgot. Például lehet valakinek van tehetsége, de hiányozhat a magabiztossága, kommunikációs készsége vagy önmenedzselése. Számít az is, hogy ki milyen családban született. A művészcsaládból származó ember számára már egy kitaposott út nyílhat meg. Nem mindegy az sem, hogy ki melyik országba születik, milyen kapcsolatokra tesz szert. Én bízom abban, hogy ha az ember sokat dogozik, szorgalmas, kitartó és amit alkot, az megállja a helyét, akkor kevésbé lehetnek gondjai.

Az internet mennyire tudja segíteni a menedzselési törekvéseket?

Hihetetlenül. Az ember rákényszerül, hogy jelen legyen ezeken az internetes platformokon. Nemrég hallottam egy Dél-Karolinában élő művészről, aki egy olyan biennálét valósított meg, ahol száz művész „szerepelt”, és mindegyiket ő találta ki. Elképesztő, de valójában tetszik a humora. Az ember egy dolognál leragad: én festek. Holott nagyon sokrétű az ember, meg a gondolkodásmódja. Lehetnék akár ezer művész is: csinálhatnék kerámiákat, videókat, installációkat.

Ez viszont nagyfokú koncentráló képességet és nyugodt helyet igényel.

Örülök, hogy van egy nyugodt helyem, ahol tudok dolgozni. Ám ez nem feltétele a munkának. Angliában volt egy projektem, melynek a lényege pont az volt, hogy a műterem-szituációból kilépjek egy nyilvános területre, amely valamennyire kapcsolódik a művészethez. Ez a két hely a londoni Tate Britain és a National Gallery lett. Múzeumi kiállító térben festettem, engedéllyel persze. Egy Michelangelo kép előtt töltöttem el több mint három hónapot. A másik kép Millet Opheliája volt a Tate-ben. Abba a térbe naponta jártam festeni, s több százan elmentek mögöttem.

Nem gondolták azt a látogatók, hogy egy új „művészeti ág” születésének tanúi, melyben a művész a folyamatot mutatja be a kiállító teremben, s nem annak végeredményét?

Ennek megvan az iróniája. A modern kortárs művészeti felfogás szerint gondolhatjuk azt, hogy ez most egy happening, vagy performansz, esetleg élő installáció volt. Nincs már konkrét meghatározás semmire. Miközben egy képet festettem, nem azt látták, hogy én másolok, hanem  megértették, hogy én, mint festő a saját megfogalmazásomban adom vissza a képet. E egy pozitív visszaigazolás volt.

2002-ben a San Francisco-i Golden Gate Design pályázatán nyert. A design ma divatos alkotói terület. Művészileg hova tenné ezt a tevékenységet?

A design, mint kifejezés mást jelent egy angol és mást egy magyar anyanyelvű ember számára. Mindenképpen erős pálya, amely egyre jelentősebb értékkel bír a szakma számára.
Persze van a magas művészet, és van az ipari tömegtermelésre gyártott termékek sora. Hatalmas különbség van az egyedi termék és a sorozatgyártásra szánt prototípusa között, de nem értékben.
Design témában szerintem jó Anish Kapoor, indiai gyökerű angol kortárs művész. Ha én ránézek az ő munkáira, s nem ismerném a céljait, gondolhatnám azt, hogy ezek formatervezett, sorozatban legyártható ipari termékek.
Én nem fogok ebbe az irányba elmenni. Ha az általam létrehozott alkotásokat felhasználják, úgy esetleg. Mondjuk könyvborító vagy egy porcelán díszítése formájában, képi elemként igen. Én a saját munkámban önkéntelenül is arra törekszem, hogy ne sokat hozzak létre. Egy munkám megvalósítása akár 7-8 hónapba is kerülhet. A mai világ olyan, hogy mindenből rengeteg van, leemelhetünk a polcról sokféle terméket. Egyszerűen ma túlzásokba esünk. Nem arról szól minden, hogy valamiből feltétlenül „pénzt csináljak”.
Lehetőleg adjak el inkább egy képet annyiért, hogy kijöjjek belőle. Ha design felől gondolkodnék, valószínűleg nem vinném bele a művészeti indíttatásaimat, lehet, hogy elmennék írónak, bár az se egy jó kereseti forma.

 

Matykó Károly

 

 

Címkék:      

Hozzászólások