Lexi & Magazine

Világ / Társadalom

A férfiak változó szerepéről – metroszexualitás újratöltve

Mélyen dekoltált felsőt hord, fenekén feszül a koptatott, szűkfazonú nadrág, lábbelije nyáron divatos futócipőre hajaz, télen bundázott, magas szárú csizma. Arcán alapozó csillog, szemöldöke vastagsága nem haladja meg a két millimétert, fülében apró kő veri vissza a fényt, hajkoronája pontosan megtervezett – minden hajszál a helyén –, kezében pedig androidos telefon, mely a világgal való kommunikációjának legfontosabb eszköze, csatornája. E sorokat olvasva azt gondolhatnánk, hogy egy mai divatos lányról ejtünk szót, de jelen pillanatban a tízes éveik végét és a húszas éveik elejét taposó fiatal fiúk jellemzői ezek. Igen. Egyre többször tapasztalhatunk hasonlókat – akár kis hazánkban, akár külföldön sétálva. Használhatnánk itt most a „metroszexuális” szót, hiszen ezek a fiatalok az ellentétes nemhez vonzódnak, csak éppen túl sok időt töltenek a tükör előtt. Azonban ma már a metroszexualitás is divatját múlt kifejezéssé válik lassan, vagy legalábbis egészen új korszakát éli, egészen másik oldalát mutatja. Pedig annak idején, amikor bejött, nem hittük volna, hogy lehet ez még rosszabb is. Nos, lehet.

Mi, „konzervatív” gondolkodású nők, akik a „klasszikus”, erőt sugárzó, magabiztos és megértő férfiben látjuk meg a biztonságot, leginkább felvont szemöldökkel fogalmazzuk meg kérdéseink. Mi váltotta ki, hogy a férfitársadalom legfiatalabbjai ezen az úton induljanak el, majd szépen lassan haladjanak tovább? Mihez vezet mindez? A lányok, a nők valóban ezt szeretnék? Mi volnánk a dominánsabbak?

A kérdéseket nehéz megválaszolni, hiszen egyelőre még egy rétegről beszélünk, ez a réteg azonban egyre terjed és terjed, és mivel az említett fiatal hímek számára amit gondolnak, viselnek és cselekszenek, természetes, így félő, hogy később ezek a tulajdonságok öröklődnek tovább… De mi lesz így a férfiakkal? Idővel kihalna az erős hercegünk fehér paripájával együtt, s lesz majd egy lovagunk, aki "zselézi" a haját, interneten kommunikál velünk, focimeccs helyett a fürdőszobában púderezi az arcát, és vékony karjait fitneszteremben próbálja majd mesterséges anyagokkal felturbózni? A hirtelen hallucinált jövőkép elég ijesztő, és remélhetőleg csak álom marad. De mi volna a megoldás? A katonaság visszajöttével talán megszűnne a jelenség, netán mi, nők, mint barátnők és anyák vagyunk a hibásak? Anyák, akik megengedőbbek, s nők, akik dominanciára törekszünk?

Tény, hogy a női nem is sokat változik, egyre önállóbbak, magabiztosabbak leszünk, vágyunk a szerelemre, de akár mi magunkban is boldogulunk, ezt nevezem én túlélő-módnak. Nem törvényszerű, hogy egy harmincas nőnek gyereke és férje legyen, a családalapítás kitolódik, de lehet, hogy el is marad. Akár mi, nők is lehetnénk hibásak, hiszen mások az elvárásaink, sokunk önmagát helyezi előtérbe, hogy építse karrierjét, megvalósítsa önmagát. A fiút nevelő férfi is hibáztatható , hiszen erőteljesebben adhatná át saját értékeit, és persze jobban ragaszkodhatna a nevelés tradícióihoz – persze, ésszerűen, semmiképp sem erőszakkal bánva fiával. A harmadik nagy „vétkes”, és egyben talán az egyik legnagyobb, nem más, mint a média, mely nemhogy próbálná megszüntetni az említett jelenséget, de még tovább erősíti. Gondoljunk csak a divatműsorokra, a televízióból érkező férfiképre, az aktuális videoklipekre. Ezek mind-mind mérvadóak a fiatal generáció számára, bizonyos életszakaszban talán jobban is hatnak rá, mint egy szülői vagy éppen egy tanári szó. Az elektronikus sajtó itt is domináns szerephez jut, manipulál, mintát ad, nevel, csak ez esetben korántsem helyes irányba. Ha a kamasz fiú a klipekben egy mesterségesen barna, kisminkelt, nem túl karakán hímneműt lát, és az iskolában is azt a visszajelzést kapja – akár a lányosztálytársak részéről is –, hogy ez a kép megfelelő, akkor ezen az úton marad majd. És számunkra ez abszolút nem kedvező, írom ezt a jövőre gondolva, így hát még időben kellene észbe kapnunk – kedves Nők és Férfiak –, átvennünk a butító típusú televízió műsoroktól az irányítást, s ha nem is drasztikusan, de visszatérni a nevelés hagyományaihoz, ahol a józan szülői és iskolai nevelői szó és ösztönzés igenis számít, s amire a megfelelő reakció nem a vállvonogatás, hanem a szófogadás.

 

Címkék:    

Hozzászólások